A tartalék tartaléka
A tartalék tartalékában kezdi új évadát a szombathelyi színház. Hiszen eredetileg a HEMO, az egykori helyőrségi klub is csak tartalék volt, a tervezett, megígért új színház megépítéséig. Ám a tartalék közben előlépett, most építik át színházzá. A tervek szerint jövő januárban nyitják meg Az ember tragédiájával. Addig az ifjúsági központba (MMIK) települt át a teátrum. Ez egyébként sokkal kellemesebb, otthonosabb, egyáltalán színházszerűbb hely, mint a HEMO volt. De reménykedjünk, hogy az átépítés után az majd igazi színház lesz. Legalábbis épületként.
Az ifjúsági klubban szombaton a nyárról megmaradt bohósággal, A tartalék tartalékossal kezdődött az őszi szezon. Az augusztusban a megyeháza udvarán játszott, nálunk feltehetőleg méltán ismeretlen Feydeau-darabot Hamvai Kornél írta át magyar nevekre, Gulicskára és Szénpatakyra, Koblingerre és Furmanekre, Berényre és Zomborira és így tovább. No meg pesti-szombathelyi helyszínre. Hogy magyar viszonyokra, netán szellemiségre is áthangolja a történetet, arra nyilván fölöslegesnek találta a fáradságot, és gondolom, ebben teljes mértékben igaza is volt. Az igazi és az álférj, illetve a valódi festőművész és a helyette a seregbe küldött udvarló bármely katonaság bármely laktanyájában kerülgethetné egymást, a félreértések szakszerűen szervezett sorozata akár az idegenlégióban is ugyanígy működne. Viszont bármely százéves, franciákat utánzó magyar vidorság sokkal pestibb, mint ez a mostani adaptáció (egyebek közt Heltai Jenő Naftalinja is, amelyet jövő májusra Mohácsi János rendezésében ígérnek a szombathelyi bérlőknek).
A rendező és a színészek viszont ténylegesek, vagy vendégek, mint a címszerepet alakító Zayzon Zsolt. Ő az a balek, aki addig üldöz szerelmével egy kacér fiatalasszonyt, amíg annak férje szerepében és tartalékosi egyenruhájában találja magát. Zayzon Zsolt a léha nőcsábászt és mellesleg gazdag házasságban reménykedő, cinikus ifjút érzékeny lélekkel, tulajdon szerencsétlenségeinek és szerencsétlenkedéseinek finom jelzéseivel ajándékozza meg. Nagy Cili gazdag komikai mosolykészletből fogalmazza meg a kikapós és trükkös asszonyka szerepét, mosolyog csábosan és cselesen, riad tan és kényszeredetten, neheztelve és sértetten – csak őszintén soha. S ebben meg neki van igaza, a szerep egyetlen jellemvonása, hogy nincs jelleme. Schlanger András ambiciózus rutinnal alakít egy emberben két korlátolt figurát, a társaságban kellemes úriembert, lányával lágyszívű apát egyfelől, a laktanyában viszont könyörtelen, mellesleg alkoholista tisztet másfelől. Hollósi Frigyes némiképp megkopott rutinnal adja az osztrák nagybácsi behemót nagy lelkét és vicces magyar kiejtését. Szabó Tibor frissen tartott szaktudással alakít egy szabványos kiképzőtisztet. Kálmáchelyi Zoltán saját, eredeti szelleméből teremt fura, az élet megpróbáltatásait humorral elviselő kisembert a körletbe csöppent ünnepelt festőből. Lugossy György szellőnyi kaposvári levegőt hoz magával Szombathelyre egy jól kidolgozott epizód erejéig.
A díszletet egymás alá rétegzett függönyök adják, nem mindig takarva el teljesen az előzőt vagy a következőt. Az előadást Jordán Tamás igazgató hasonlóan lötyögős lendülettel rendezte meg, szemlátomást a nevettetés kizárólagos szándékával. Nem köti magát a bohózat egyik vélt alapkövetelményéhez, a feszes, pontos ritmushoz, a precizitáshoz, a menetrendszerű pontossággal érkező poénokhoz. Beéri az ötletek mennyiségével. Csak tempó van, ritmus nincs. De alighanem neki is igaza van. Célját eléri: lehetetlen nem röhögni.
