A Napvilág Kiadónak a harmadik köztársaság első, s csak remélni tudjuk, hogy nem az utolsó két évtizedéről szóló 20 év után című sorozatában már több mint egy tucat kötet jelent meg. De persze a legkiválóbb sorozat sem csupa kiváló darabból áll. Wéber Attila dolgozata a magyar jobboldal két évtizedéről aligha tartozik a legkiválóbbak közé.

Nehéz érvényes leírást adni arról, amiről nem tudjuk megmondani, hogy micsoda. Márpedig Wéber nem tudja megmondani, hogy mi a magyar jobboldal. Úgy írta meg a könyvét, hogy nem tette fel a tárgyát érintő legfontosabb egzisztenciális kérdést: van-e még értelme a jobboldaliság (és a baloldaliság) fogalmának általában és sajátlagosan Magyarországon, létezik-e könyvének tárgya, van-e olyan értelmes egység, amit a magyar jobboldal fogalma lefed? Mitől van, ha van, miért nincs, ha nincs.

A szerző tisztázza, hogy a jobboldaliság tartalma folyamatosan változik, hogy a jobboldal és a baloldal közötti határvonal gyakorta elmosódik, hogy annak a politikának, amit Nyugaton jobboldalinak szoktak nevezni, számos lényegi eleme nem érvényesülhet nálunk, hogy az önmagukat jobboldaliként meghatározó tömegpártoknak volt baloldali múltjuk, voltak baloldali csoportjaik, a baloldalra jellemző és a baloldali választókat megcélzó programelemeik. Csak azt nem tudjuk meg: mitől jobboldaliak a magyar „jobboldali” pártok azon túl, hogy praktikus okokból így mutatkoznak be. A fogalmi zűrzavart jól mutatja, hogy az ún. harmadikutas népi szárny először a jobboldal előzményeként tűnik fel a könyvben, aztán plebejus baloldalként szorul ki az MDF-ből, hogy végül radikális szélsőjobboldali erőként álljon vele szemben.

Wéber egyszerűen elhiszi a jobboldali pártoknak, hogy jobboldaliak. És a nemzetieknek is, hogy nemzetiek. S ahogy a jobboldaliakról, úgy a nemzetiekről is (nagyobbrészt ugyanazokról) kiderül, hogy az önkinevezés mögött nincs tartalom. Na de akkor meg miért kell az önkinevezést elfogadni? A meg nem gondolt megszokáson túl aligha van indokoltsága annak, hogy az MDF és a Fidesz története adassék elő a mérsékelt magyar jobboldaléként. Hiszen ebből a tanulmányból is kiderül, hogy a Fidesz eltökélt prokapitalista pártból lett antikapitalista szenvedélyekre építő tőkeellenes párt. Több joggal mondhatnánk tehát, hogy jobboldalról a balra, mintsem hogy a balról a jobbra csúszott át, ha hinnénk e kategóriák használhatóságában.

Wéber a Fidesz agresszív térfoglalását, médiapolitikáját, a szélsőjobboldallal való akcióegységét Antall József „idealizmusával”, az antalli MDF jámborságával való szakításként állítja be. És ami ennek ellentmond, azt egyszerűen kivágja a történetből. Az Antall-korszak brutális médiaháborúját, a közszolgálati média szélsőjobboldali megszállásához vezető koncepciós eljárásokat, a Csurka-dolgozat szellemét előlegező Kónya-dolgozatot, a hírhedt „kónyapetőt”, az államfő elleni brutális kommunikációs hadjáratot, 1992. október 23-a botrányát, amögött az Antall által melegen támogatott Boross-féle szélsőségesen antiliberális rendpártiságot stb. Így lesz a folyamatosságból szakítás.

Mindazonáltal egyáltalán nem tanácsolnám a mögöttünk hagyott húsz év iránt érdeklődő olvasónak, hogy kerülje el Wéber Attila könyvét, mert a fent említett általános bajoktól még nem lesz a mű sem unalmas, sem üres, sem érdektelen, hiszen tele van olyan részértékekkel, finom megfigyelésekkel, találó megfogalmazásokkal, amelyek bőven megérik az elolvasásához szükséges időt. Például a Fidesznek népfrontos mozaikpártként valómegragadása kifejezetten heurisztikus. Az is nagyon termékeny megfogalmazás, hogy a korszak kezdetén „a magyar politikai élet legnagyobb törésvonala, amely a tőkés társadalom híveit és ellenfeleit elválasztja, az MDF-en belül húzódik”. A megállapítás termékenysége akkor bontakozna ki igazán, ha belátnánk, hogy ez bizony a Fideszre és az MSZP-re is igaz.

Ha ebbe belegondolunk, fontos következtetésekre juthatunk. És arra a kevésbé fontosra is, hogy nincs jelenkori magyar jobboldal, melyről könyvet lehetne írni.