A Festménytalányok rendkívül izgalmas és (nem mellékesen) szép könyv, amely nem előzmények nélküli: korábban a Typotex ugyancsak a Képfilozófi ák sorozatban jelentette meg a 2003-ban elhunyt francia tudós rádiós ismeretterjesztő előadásait. A rövid, frappáns írások sokat mutattak a szerző stílusából, gondolkodásmódjából, de az új kötet öt művészettörténeti tárgyú esszéje felülír szinte minden előfeltevést, amit erről a diszciplínáról kialakítottunk. A válogatás egy olyan művészettörténet létjogosultságát mutatja be, amely nem a műalkotások egymást követő rendjét állítja a vizsgálódás középpontjába, nem is a köréjük szerveződő legendákra és szövegelőzményekre helyezi a hangsúlyt, hanem a festményekből kibontható történet rekonstruálását tűzi ki célul.

A módszer látszólag egyszerű: Arasse felfedez egy részletet a képben, amely nem simul bele a korszak ábrázolásmódját, tematikáját jellemző rendbe, és létrehozza azt az olvasatot, amelyben a rejtélyes elemnek funkciója van. Választ kapunk arra, miért fest Tintoretto „hibás” tükörképet Vulcanusnak, aki rajtakapja feleségét, Vénuszt Marssal; és arra is, mit keres egy kövér csiga Francesco del Cossa Angyali üdvözletén; miért tekint ki Bruegel képéről a nézőre Gáspár, a szerecsenkirály; de új értelmezését adja az Udvarhölgyek című Velázquez-festménynek; Tiziano Urbinói Vénuszáról pedig igen provokatívan azt állítja, hogy egy korabeli pin-up (azaz férfiak számára készült, vonzó nőt ábrázoló erotikus kép). A Magdolna gyapja abban különbözik a többi írástól, hogy nem egy konkrét kép talányát és megfejtését árulja el, hanem a Mária Magdolna-toposz genezisét vizsgálja, és az alakjában ötvöződő bibliai nőalakokat különíti el, ennek kapcsán szól hozzá a nő és a nemiség festői ábrázolásához.

A szerző nem elégszik meg a művészettörténet hagyományosnak mondható eljárásaival. Több helyen vitába száll Erwin Panofskyval, Ernst Gombrichhal, az ikonológia és a festészet szimbolikus megközelítésének legfőbb képviselőivel. Szerinte Gombrich téved, amikor azt feltételezi, hogy egy képnek csak egy „jó” értelmezése van; Panofsky koncepciója pedig eleve „hiányos”, mert az ikonográfia, mintha egy fogalomkép szótárral dolgozna, csak azt képes vizsgálni, hogyan ábrázolja a festő a szokásos mondanivalót (pl. Mária szűziességét az Angyali üdvözleteken vagy a házasságtörés megfogalmazását a Tintoretto-képen). Arasse ezzel szemben a reneszánsz és barokk festészet konvenciókon nyugvó ábrázolásaiban, az unalomig ismételt témák (pl. Vénuszok, Máriák, Háromkirályok) kidolgozásában azokat az egyéni megoldásokat keresi, amelyek a klisék mögött az alkotó egyéniségére utalnak, és nem utolsósorban új jelentésréteget adnak a kép szokásos értelmezéséhez.

Egyszóval: Arasse a képet nézi, keretestül-festékágyastul, benne a kompozíciót, a figurákat, a színkezelést, és abból ítél, amit lát. Párbeszédbe lép a képpel, kérdéseket tesz fel, amikre nem kívülről (a művészettörténeti írásokból), hanem belülről vár választ. Mondhatni, stílusbravúr, hogy mind az öt esszé kvázi dialógusra épül: a szerző levélformát vagy tényleges párbeszédhelyzetet imitálva szól az olvasóhoz, aki azáltal is „partnernek” érzi magát a diskurzusban, hogy a kötet szerkesztői jóvoltából mindent lát, amiről szó van. A festmények mellett a „talányos” kinagyított részleteket is megfigyelhetjük, kiváló minőségben. Az eszmefuttatások pedig sziporkázóak, pajzánul-ironikusan szórakoztatóak, szinte nem is érzékeljük, milyen komplex elméleti bázis működik egy-egy elemzés hátterében. Nemcsak a rendhagyó részletek kiemelése feltételez rendkívüli ikonográfiai és stílustörténeti jártasságot, hanem maguk a képleírások is ötvözik a hermeneutikai, recepcióesztétikai, médium- és technikatörténeti kérdésfelvetéseket.

Bár nem rendszeres művészettörténetről van szó, a Festménytalányok erénye mégis az, hogy nagyon pontos képet ad a művészet „működéséről”, alkotó, mű és befogadó kölcsönviszonyáról, és magáról a műélvezetről. Olvasni, pontosabban látni kell.