„Négy zsidó értelmiségi nemzedék önképe”, ebben ez alcímben jelöli ki könyve tárgyát az író, szerkesztő és főiskolai tanár szerző. Arra igyekszik fényt deríteni, hogy a reformkortól a huszadik század elejéig terjedő modernizációs nemzetfejlődés időszakában miként élte meg részvételét ebben a folyamatban a magyar zsidóságnak a szakértelmiségi középosztályba tartozó része, közöttük számtalan „névtelen” orvossal, ügyvéddel, gazdatiszttel és hasonlókkal, de olyan fényes tudományos vagy művészi pályát befutó hírességekkel is, mint Vámbéry Ármin vagy Goldziher Ignác, Munkácsi Bernát vagy Marczali Henrik, Füst Milán vagy Lukács György. Azaz avval foglalkozik, amit szokás szerint a magyarországi zsidóság tizenkilencedik századi asszimilációjának, vagy egyszerűbben – bár a fogalom használati körét evvel egyoldalúan leszűkítve –„az” asszimilációnak nevezünk.

A könyv főcímét adó kérdés – „Képzelt asszimiláció?” – Hatvany Lajos egy 1929-ben íródott leveléből származik. Az író és mecénás Martin Bubernek, a nagy zsidó filozófusnak panaszolja el, hogy amit ő szilárdnak és rendíthetetlennek hitt – „magyarnak éreztem magam, itt voltam otthon, magyarként írtam és agitáltam” –, arról a világháború, a forradalmak és a békeszerződés utáni magyar világnak más lett a véleménye, „majd tízesztendős emigráció és egy undorító per, börtön és kiközösítés lett a sorsom”. Nem csupán egyénileg sújtotta mindez Hatvanyt. Ekkoriban kezdődött el, részben véres és törvényen kívüli formában (fehérterror, Ébredők stb.), részben békés és rendezett törvényhozás (numerus clausus és társai) keretében az az iszonyatos végkifejletbe torkolló folyamat, amelynek során a magyar jogrend felmondta a tizenkilencedik századi jogegyenlősítést, és megkurtította, majd végül mindenestül eltörölte a zsidó vallású, származású, hátterű stb. magyar állampolgárok nemzettagsági jogait.

Bár Fenyves Katalin könyve, ahogy mondani szokás, „tudatában van” ennek a végállomásnak, a folyamat korábbi szakaszait kísérő optimizmust, a „magyarrá válás” pátoszát és lendületét is érzékletesen közvetíti. Tárgyszerű módon és ritka módszertani fegyelemmel (szociálpszicho-historikus és mentalitástörténeti keretben) elemzi a statisztikákat, a nyelvi megoszlásra és ennek trendjeire vonatkozó adatokat, s remekül bánik a folyamat résztvevőitől származó „önreprezentációs” dokumentumokkal, leghangsúlyosabban a Szinnyei Józsefféle tizennégy kötetes Magyar írók élete és munkáiból kinyerhető életrajzi-önéletrajzi adalékokkal. S különösen érdekesek és tanulságosak a névváltoztatással, az új nemzeti „jelölő” és jelöltje, az új identitás felvételével, azaz a „magyarosítással” foglalkozó részek.

Rangos tudományos teljesítmény a könyv, melyet, mintegy ráadásul, számtalan jelképi erejű, így fejezethossznyi fejtegetéseknél is többet mondó anekdotikus apróság tesz színes és élvezetes olvasmánnyá. (Itt van például ez a történet Zemplén megyéből: a kiadó szobáról, amelyet Moscovitz Mór és Kossuth Lajos közösen bérelt; délelőtt a fiatal zsidó doktor, később Andrássy Gyula miniszterelnök nemesi rangra emelt háziorvosa rendelt benne, délután a majdani kormányzó, ekkor még ifjú ügyvéd, fogadta itt ügyfeleit.)

Talán az a sötét árnyék, amely már a tizenkilencedik század utolsó évtizedeiben is rávetül erre a folyamatra, érdemelt volna kissé nagyobb fi gyelmet. Fenyves Katalin külön alfejezetben foglalkozik az aszszimilációval párhuzamosan erősödő antiszemitizmussal (színes csokrot köt például Prohászka Ottokár idevonatkozó gonosz bárgyúságaiból, melyek az 1890-es években láttak nyomdafestéket), de nem ártott volna markánsabban jelezni, hogy ezek az évtizedek egy eszmetörténetileg és szociálpszichológiailag új jelenség, a modern politikai antiszemitizmus kialakulásának az évtizedei is: Tiszaeszlár, Istóczy Győző és Országgyűlési Antiszemita Pártja, az 1882-es drezdai első Nemzetközi Antiszemita Kongresszus, ahol Istóczy fogalmazza a zsidók összeurópai kirekesztésére és száműzésére buzdító kiáltványt.