– Ön is eutanáziapárti?

– Az én személyes véleményem nem különösebben fontos, a film ennél sokkal izgalmasabb. De rendezőként kénytelen voltam minden szempontot megérteni és elfogadni. Ami igazából nehéz, hogy a különböző igazságokat hogyan állítjuk szembe egymással. Úgy vélem, egy embernek megvan ahhoz a joga, hogy megszabaduljon a szenvedéstől, de ahhoz is, hogy a hite vagy egyszerűen az élni akarás miatt szenvedjen. Amikor Jack Kevorkian megnézte a filmet, megkönnyebbült: ő nem tudta ugyanis, hogy pozitív vagy negatív hangvételű biográfia készül-e róla, továbbá azt gondolta, hogy az ő életét nem lehet jól megfilmesíteni. Tudni kell, hogy Jack egy különösen bogaras, sajátos humorérzékkel megáldott ember, ráadásul azon kevesek egyike, akit képtelenség megfélemlíteni. Legtöbbünket az anyagi biztonság lerombolásával lehet manipulálni. Neki viszont semmit sem jelent a pénz, sosem vett új ruhát, csak használtat, sosem vett házat, mindig kis bérlakásokban élt, szinte semmije sincs.

– A Dr. Halált az HBO finanszírozta. Nem tudta volna ezt a sztorit a holylywoodi stúdiórendszerben tető alá hozni?

– Az ki van zárva. A nagy részvénytársaságok létrejöttével megváltozott az üzleti szemlélet, kifejezetten egy területre összpontosítanak, az összes többit félresöprik. Ez az egész amerikai gazdaságra igaz, többek között ezért is omlott össze az autógyártás – a politika mögött álló pénzek és tulajdonosaik önállósították magukat, egy teljesen felborult világot hoztak létre. Ugyanez történik kicsiben a moziban is, csak ezúttal egy nézőréteget szolgálnak ki. Manapság képtelenség emberi drámákat nagy vászonra álmodni, a valós értékek helyét átvették a szuperhősök és az akciósztárok – a befektetők bennük látják az üzletet. A néhány évtizeddel ezelőtt még népszerű álomgyári humanista vonalat, azaz minden életközeli dolgot koncepcionálisan száműztek a filmekből. Ha azt hiszi, hogy ma is zöld lámpát kapna, mondjuk, az Esőember, nagyon téved. Két lábbal rúgnának ki a filmtervvel.

– Ha már szóba hozta: mindegyik életrajzában azt olvasni, hogy a legjobb filmje az Esőember.

– Nekem nincs kedvencem, de a szívemhez azok a műveim állnak a legközelebb, melyek nem teljesítettek jól a pénztáraknál. Talán az Örök darab áll a lista élén.

– Az Esőember után többször újra dolgozott Dustin Hoffmannal, de Tom Cruise-zal sosem.

– Mert Tom úgy döntött, hogy akciósztár és profi szórakoztató lesz, ahelyett, hogy a színészetre helyezné a hangsúlyt. Felajánlotta nekem a Mission Impossible rendezői székét, de sajnos egy porcikám sem akart akciójeleneteket dirigálni. Én pedig szerepet ajánlottam neki az Amikor a farok csóválja című moziban, azt viszont ő nem vállalta el. Nekem nincsen problémám azzal, amit csinál, csak nem akarok a részese lenni. Rendszeresen kapok ajánlatokat egyéb nagy stúdióprojektekre, sőt azzal is megkerestek, hogy folytassam egy korábbi sikeremet, de nem igazán szeretnék másfél-két évet áldozni az életemből valami olyasmire, amiben engem személyesen semmi sem fog meg.

– Van rendezőidolja?

– Hogyne, Elia Kazan. Lenyűgöz, ahogy a színészeit rendezi, igyekeztem tőle ezt ellesni. De tetszettek Jean-Luc Godard korai művei, a meztelenségük. Fellinit az atmoszférateremtése miatt tartom zseninek, de érdekes, tőle nem emeltem át semmit az én mozijaimba.

– Nem visszalépés szakmailag egy Oscar-díjas rendezőnek, hogy tévéfilmeket készítsen?

– Legyünk tisztában a tényekkel: ma már teljesen mást jelent a mozi, mint régen, most úgyis minden a tévéképernyőn végzi. Az Aranypolgárt a nézők kilencvenöt százaléka a kisképernyőn látta, nem moziban. De mondhattam volna a Casablancát vagy Truffaut összes művét is. A kulcszszó a kiszámíthatóság. A tévécsatornák specializálódtak, közönségük követi őket, és pontosan azt kapja, amit vár. Tegyük hozzá: sokkal több korosztályt szolgálnak ki, mint a stúdiók, így a nézőszámok szempontjából is jelentősek. Régebben a moziban is így volt, tudni lehetett, hogy ha, mondjuk, a Warner Brothers készít egy filmet, akkor az milyen lesz – így a nézők sem maradtak el. Manapság viszont bármi rejtőzhet egy-egy cím mögött, a trailer meg a szinopszis legtöbbször kifejezetten az átverést és a megtévesztést szolgálja.

– Minden azzal kezdődött című, Cannes-ban is bemutatott drámájában élesen bírálja az egész stúdió- és sztárrendszert.

– Igen, de nem is jutott el senkihez. Egyszer felhívott a nővérem, és megkérdezte, hogy mikor játsszák majd Baltimore-ban. Már le is vették a műsorról – válaszoltam. Gondolhatja, hogy mennyire hirdették és hány előadásban játszották, hogy még a saját testvérem figyelmét is elkerülte. Egy ilyen tragikomédiára senki sem akar költeni egy vasat sem, így szó szerint minimális volt a forgalmazása az Egyesült Államokban. Ez a probléma manapság a függetlenekkel, még ha elkészülnek is a filmek, lezárultak előttük a terjesztési csatornák. Az ember azt hinné, hogy egy Robert De Niro főszerelésével készült film képtelenség, hogy szinte nyomtalanul eltűnjön. De rendre megtörténik.

Kezdődik a CineFest

Tizennégy nagyjátékfilm a versenyben, hat versenyen kívül, négy örökzöld klaszszikus, ötvennégy kisjáték-, dokumtentum- és animációs film, valamint öt konferencia, kettő workshop, kilenc koncert és négy kiállítás – ez a ma kezdődő Jameson CineFest – Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál gyorsmérlege. A szeptember 18-ig tartó mozgóképes mustrán Magyarországon olyan, eddig sosem látott műveket mutatnak be, mint a két Oscar-díjjal jutalmazott Precious, a két Oscar-jelöléssel kitüntetett A befagyott folyó, a Tarr Béla öngyilkos francia producerének életét boncolgató, Cannes-ban díjazott dráma, A gyermekeim apja vagy a még épp zajló velencei fesztiválról egyenesen Miskolcra érkező, Frédéric Sojcher belga filmtörténész által rendezett szarkasztikus áldoku, a Hitler Hollywoodban.

Barry Levinsonnak nincs másfél-két éve olyasmire, amiben semmi sem fogja meg