Ha megkérdeznének, mikor nyílt meg a tétényi Szoborpark, alighanem rávágnám, hogy kilencvenegyben. Na jó, kilencvenkettőben, mert azért akkoriban sem mentek mindig flottul a dolgok. Ha erre viszont önök figyelmeztetnének, hogy á, dehogy, kilencvennégy szeptemberében volt a megnyitó, én csak csodálkoznék: de hisz kit érdekeltek akkor már a szoborügyek?

A szobordöntés a rendszerváltás sportja volt, erre mindenki emlékszik, aki már nagyjából felnőtt volt akkor. Hirtelen más szemmel kezdtük nézni a városokat, ettől pedig rikítóvá váltak a látványba rég belesimult műalkotások. Egyszer csak kiviláglottak a környezet aszfaltszürkéjéből, és döntés elé állították a polgárokat: maradhatnak vagy menniük kell? Volt, ahol puszta kézzel es­ tek nekik, másutt megkeresték a törvényes utat, de szép sorban elkezdtek ledőlni a köztéri Leninek, díszproletárok és szovjet katonák.

A kérdés csak az volt, hová kerüljenek. A rendszerváltók igenis létező bölcsessége eredményezte, hogy a tépelődő Lenin, a tagbaszakadt Marx és a plakátról lelépett, fegyverbe hívó vöröskatona nem a fémolvasztóban végezte, ahogy meganynyi elődje a világháború után. Az elegáns utókor egymás közé zárta őket, tessék, nézzétek egymást, kis barátaim, mi meg majd szépen leszámolunk a saját múltunkkal, míg a csalafinta, kanyargó ösvényen végiglátogatunk titeket.

Csak az volt a baj, hogy mire mindez megvalósult, már belenőttünk a rendszerváltásba, a múlt pedig, amelyet e szobrok tárgyiasítanak, valóban múlt lett. Lezárt, felejtett, sokféleképp (félre)magyarázott, sokaknak egyszerűen csak tankönyvi szöveg. Már kilencvennégyre megkopott a jó vicc, a májkrémes dobozba zárt „kommunizmus utolsó lehelete”, és ahogy korábban, hát ezután se tudta senki, ki volt, mondjuk, Kalamár József. Ha ezt komolyan végiggondoltuk volna, akkor nem hagyjuk félbe a beruházást, nem elégszünk meg a Szoborparkkal, hanem megépítjük a Tanú teret is: a kiállításoknak, rendezvényeknek otthont adó oktatóbázist a főkapu túloldalán. De győzött a kényelem, no meg a költségvetési egyensúly. Épp tizenhat éve nézik egymást a szobrok a Tétényi­ fennsíkon – és napról napra kevesebbet mondanak nekünk.