Hazatérés
A 77 éves Vermes József könnyezve mondja ezt. A bonyhádi férfi összességében sikeres pályát tud maga mögött, mégis gyakran ezt mormolja:
– Nem tudom, miért éltem? Amikor megjegyzem neki, hogy mindez nem több az idős korral járó depreszsziónál, legyint. Aztán belefog életrajzába. Bácsalmáson született, Bonyhádon nevelkedett, felmenői között akadtak németek, szerbek és zsidók. Apja molnár volt, s 1938-ban jó állásajánlatot kapott Németországból, ezért a kétgyermekes család kitelepült. Az anyai nagymama zsidó származásáról odakint nem értesültek, így a famíliát nem bántották. A háború után visszaköltöztek Vermesék Bonyhádra, s József itt fejezte be a nyolc osztályt. Az iskola legendás fizikatanára, Nikodémusz József elvarázsolta, s ezért a fiú villamosmérnöknek készült. Anyja – arra hivatkozva, hogy nincs erre pénz – vájáriskolába íratta. Később ezt abbahagyta, mert felvették a katonai főiskola repülős szakára. Már túl volt az első repüléseken, amikor 1952-ben a gyalogsághoz vezényelték, mondván: németországi múltjával nem megbízható. 1953-ban „elfogták” egy levelét, amiben azt írta barátjának, hogy ha kell, segít neki disszidálni. Négy évre ítélték hazaárulásért.
– Az ávósok megvertek. Több csigolyám megrepedt és az orrom eltört – idézi fel megpróbáltatásait. – Egy két négyzetméteres zárkába csuktak, ahol a pricscsen kívül csak egy vécé volt. A vécét nagyon tisztán kellett tartanom, mert abban kellett mosakodnom, és ivóvizet is annak a csapjából kaptam. Nyolcvanról ötvennégy kilóra fogytam. A börtönben meglátogatott az anyám. Azt kiabálta: mit csináltál megint, te rohadék?! Ő ilyen volt. Már háromévesen vesszővel véresre verte a hátam. Nem szeretett.
1956 szeptemberében Vermes Józsefet feltételesen kiengedték a börtönből. A bonyhádi cipőgyárban kapott szalagmunkát, s ott beleszeretett egyik kolleginájába, Magdába. A lány állapotos lett. Decemberben a férfi Ausztriába szökött. A szökésről ennyit mond:
– A forradalom idején pofáztam, emiatt megfenyegettek. Féltem, hogy megint becsuknak. Magdát nem vittem. Féltettem őt, hogy mi lesz vele terhesen az idegenben. Vinnem kellett volna, ő volt az egyetlen, aki szeretett.
Elcsuklik a hangja.
Az ausztriai menekülttáborból az Egyesült Államokba vitték Vermes Józsefet. Eleinte hűtőházban volt takarító, majd gépgyárban betanított munkás. Sokszor szerencséje volt. Például, amikor egy ismeretlen, néger buszsofőr állást és szállást szerzett neki, vagy amikor egy házaspár – akinek az egyetlen fia Németországban volt katona – leszólította az utcán, s ingyen befogadta őt a házába. Amúgy Vermes József nem várta ölbe tett kézzel a szerencséjét. Jól hasznosította fizikai alapismereteit, s azt, hogy a bonyhádi iskola különóráin rádiót, trafót, akkumulátort építettek a diákok. Eleinte autórádió-javítást vállalt munka mellett, s az így keresett pénzből pár hónap alatt autót vett, később egy emelőgyárban az újításaival vívta ki főnökei megbecsülését. Technikusi vizsgát tett, s 1963-ban felvették a Hewlett-Packard egyik gyárába, ahol fejlesztői feladatot kapott. Miközben ott dolgozott, elektromérnöki diplomát szerzett és ledoktorált. 1967-től két éven át az űrhajózási hivatal, a NASA egyik kutatóközpontja alkalmazta, s részesévé vált a holdraszállást megvalósító Apollo-programnak. Az ő csapatának az volt a feladata, hogy a Földről kibocsátott rádióhullámok törjenek át az ionoszférán. Erre büszkén emlékezik:
– A kollégák egyre bonyolultabb erősítőkben gondolkoztak, én viszont találtam egy a boltokban is árult diódát, s az lett a megoldás lelke. Én mindig abban voltam jó, hogy nem szokványosan gondolkodtam egy-egy fizikai problémáról.
A NASA után mikrohullámú adóvevőket fejlesztő céget alapított, vállalkozása sokáig jól ment, de amikor 1988-ban gerincműtétre szorult, és fél évig kiesett a munkából, mint mondja, cége tönkrement. Akkor a nevadai állami egyetem professzori állást kínált neki, s tíz évig a félvezető technológiákról tartott órákat. Onnan ment nyugdíjba.
Még 1960-ban megnősült, bár nem volt szerelmes:
– Rengeteget dolgoztam és tanultam, hogy vigyem valamire, barátaim nem voltak, magányosan éltem, szenvedtem az egyedülléttől. Ez az asszony szépen szólt hozzám, és én belekapaszkodtam. Neki szüksége volt rám, hogy eltartsam, nekem meg rá, hogy legyen valakim. Két fiunk született. A nagyobbik fiammal jó a kapcsolatom, a kisebbikkel semmilyen.
Öt éve Vermes Józsefet egyre több betegség kínozta, szívét ritmusszabályozó vezérelte, cukorbaja erősödött, veséje kezdett leállni. Úgy döntött, itthon akar meghalni. Hazalátogatott. Találkozni akart a nővérével. Abban is bízott, hogy találkozhat Magdával és a lányával, Mártával. De nem akadt a nyomukra, a húga azt mondta, hogy Magdáék már nem Bonyhádon élnek. Egy hónap múlva Vermes visszautazott. Pár nappal később csengett a telefonja:
– Márta vagyok – mondta valaki remegőn.
A lánya volt az. Tizennégy éves kora óta kereste az apját. Ő és anyja ki sem mozdultak Bonyhádról. Magda 2003-ban halt meg.
Márta 2006-ban meglátogatta apját.
– Akkor éreztem először, hogy van valaki, aki szeret – mondja Vermes József.
A nyugdíjas professzor szétosztotta százmillió forint értékű vagyonát fiainak és feleségének, és 2007 májusában ötezer dollárral a zsebében hazatért. Azóta Bonyhádon, egy kétszobás lakásban él. A lánya gondozza. Vermes nehezen jár, de amióta új vesét kapott, lényegesen jobb a fizikai állapota. Már nem készül a halálra. Agya friss, ha fizikáról kérdezik, naprakész. Azt azonban nem érti, miért nem kereste már korábban fiatalkori szerelmét és Mártát.
– Féltem, hogy újra börtönbe csuknak – vallja be szorongását. – Bolond voltam, nagyon bolond. És boldogtalan. Ez lett a büntetésem.
