Dombi-expedíció
A hétszereplős közösségi vacogás során a koreográfiát jegyző Dombi Kati (többek között a Kiss Erzsi Zenekar vokalistája) és csapata küzdött a rusnya időjárással meg a természeti elemekkel. Húsz perc erejéig. Tisztes szerződésteljesítésüket tucatnyi didergő kísérte figyelemmel. Dombi a – Kulcsár Viktória tervezte – hacukája alá trikót és macskanadrágot húzott, majd egy jókora nejlonlepedőt vonszolva maga után, fekete magassarkúban sodródott a széllel a műtótól a szabadtéri színpadig – mint a keleti fuvallattal érkező Mary Poppins kortársi-minimálmozgásos változata.
A dombtetőn várta a Sonar együttes két tagja: Tabbouch Linda (basszusgitár) és Szabó Bálint (gitár). Katona László a semmittevést igyekezett becsomagolni a magvas artisztikum átlátszó celofánjába: guggolva meredt maga elé, koncentráltan szorongatva mikrofonját. Mindeközben Dózsa Ákos, Vadas Zsófia Tamara és Vida Gábor egy Himalája-expedíciót modellezett – tekintettel a hegyrajzi viszonyokra, szimbolikus jelleggel. A füves lankáról indulva komótosan kúsztak fölfelé; megtorpantak, társuk bokájába kapaszkodva próbálták visszanyerni egyensúlyukat, egymás hegyén-hátán másztak. Az apró mozdulatelemekből álló, monoton, ismétlésekre épülő mozgáskompozíció harmonikus egységet képezett a pszichedelikus, igényes élő zenével. Katona baljós monológja sem bizonyult modorosságnak: „Az első utamra gondoltam, elég rossz a kilátás, rossz az idő is, de, mondjuk, ez semmit nem jelent. (…) Azt, hogy te ilyen messze vagy tőlem, nem a távolság teszi. (…) És visszatérni ebből a meszszeségből céltalan remény.” A rövid, feszes-ritmusos opus legvégén a munkástrió fölér a dombra, hanyatt dőlve piheg. Melléjük telepedik Katona is – kérdéses, mitől oly fáradt, mint az őszi légy. Papírrepülők szállnak a légben. Noha Dombi munkája nem volt több jól fölskiccelt, ígéretes darabkezdeménynél, mégis ízlésről, eredeti kísérletező szellemről árulkodik.
A Park Action 2010 záróakkordja vérfagyasztó fölismeréssel is szolgált. Történt, hogy Fehér Ferenc remek duójáról (Tao Te) írva elismerően szóltam a képességes Dózsa Ákosról. Gyanút keltett bár, hogy az ifjú táncos bizonyos fizikai átalakuláson ment keresztül. Mondhatni, talpától feje búbjáig megváltozott a karaktere: vörös lett; haja alig; kissé kancsít; föltűnően megnyúlt; ábrázata is furcsán fest. Visszatérve a helyszínre, Sherlock Holmest megszégyenítő furfanggal göngyölítettem föl a rejtélyes metamorfózis okát: valóban egy másik ember állt előttem. Augusztus 4-én (a meghirdetett szereposztástól eltérően) Szitás Balázs volt Fehér partnere; őt illeti a dicséret, kérem elnézését. A hőségen túl hivatkozhatnék (stílszerűen) „időleges őrültség”-re, de tartok tőle, ennek esetisége nálam nem helytálló.
A Millenáris Parkban ez évben tizenhárom, alternatív mozgás- és táncprodukciót láthattak az érdeklődők. Bízom, a programsorozat fennmarad, főképp, hogy a VI-os kategóriába sorolt „függetlenek” jövőbeli kilátásai nem adnak okot a derűre. Részint ezért is üdvözölném, ha tovább színesedne a paletta; az előadások hossza elérné a legalább fél órát; az ingyenesség nem jelentene egyet a nyegle haknival, a suta műkedveléssel.
