– A Berlinalén tartott világpremier után a kritikusok egyöntetűen állították, hogy a Mamut Alejandro Gonzales Inarritu filmjére, a Bábelre hajaz. Mivel ön abban is főszereplő volt, mit gondol erről?

– Azt, hogy ez a leglustább, leglinkebb hasonlat, amit életemben hallottam. Miért nem hasonlították akkor Jim Jarmusch Éjszaka a földön című művéhez? Vagy bármelyik másikhoz, amelyikben több cselekményszálon, egy időben zajlanak az események? Inarritu a Bábelben a „szándékos véletlenekre” megy rá, hogy a néző úgy érezze, direkt kapcsolat van a világ három pontján játszódó események között. Lukas Moodyssont nem érdekelte, hogy a történetek konkrétan kapcsolódjanak egymáshoz.

– Akkor mi kapcsolja össze a Mamutban a sorsokat?

– A Mamut számomra leginkább a szülői létről szól, és a család intézményéről. Arról, hogyan működnek ezek világszerte. Az én karakterem például élete egyik legnagyobb dilemmáját éli meg azzal, hogy elhagyja-e a feleségét és gyerekét az adott pillanatban érzett boldogság kedvéért. A válasz a reális nem, tehát felvetődik a kérdés, hogy a nem működő család intézménye miért erősebb az egyéni sorsnál, miért rettegünk az ismeretlentől? Amikor mi, színészek elkezdtünk beszélgetni a karaktereinkről Lukasszal, akkor egyszer csak mindenki saját magáról kezdett el vallani, hiszen ezeket a kérdéseket minden ember felteszi magának. A társadalmi konvenciók és a vágyaink sosem lesznek közös nevezőn. A Mamut szereplői olyanok, mint minden átlagember, csak a rendező elátkozott szituációkba kényszerítette őket.

– Hogy készül egy ilyen „nehéz” szerepre?

– Fő az optimizmus! Ha azt kell eljátszanom, hogy egy személyiség próbálkozik, az rendkívül pozitív. A küzdelem az egyik legtöbb energiát felszabadító emberi tevékenység. A másik a hit.

– Mi a jó színész titka?

– Az improvizáció. Alapvetően kétféle színész van. Az egyik, aki már nem képes rá; ettől még persze lehet zseniális, de én nagyon nehezen tudok dolgozni az ilyen, technikai alapon dolgozó kollégákkal. Számomra fontos a fantázia, hogy ha esetleg elfelejtek egy-egy dialógust, akkor ne blokkoljak le, vagy esetleg hozzá tudjak tenni egy-egy szerephez önmagamból. Szokták azt is mondani, hogy az a színész a legjobb, aki sosem nő fel, olyan játékos marad, mit egy gyermek. És tényleg: én például imádok gyerekkel együtt dolgozni, vagy olyanokkal, akik képesek „játszani”.

– Csillagának felívelése párhuzamba állítható a mexikói mozinak az utóbbi évtizedben tapasztalt diadalmenetével.

– Amikor tíz évvel ezelőtt elkezdtem fi lmezni, szinte semmi sem történt Mexikóban, évente mondjuk öt-hat, feledhető film készült. Aztán elkészítettük Inarrituval a Korcs szerelmeket, és minden megváltozott. Hirtelen igény lett a filmre, sőt a jó filmre. De ez nem csak a művészet eredménye: akkor születnek izgalmas műalkotások, ha olyan világban élünk, amilyenre a művész tud reflektálni. Óriási változások történtek egy évtized alatt Mexikóban, sokkal szabadabbak lettünk.

– Ezért sem költözött Holylywoodba?

– Részben. De a legfontosabb, hogy nem akartam távol kerülni a családomtól. A motivációim tehát személyesek. Sajnos többen úgy gondolták, hogy ez politikai döntés volt a részemről. Mexikói vagyok, otthon érzem jól magam. Ez persze nem változtat azon a tényen, hogy az Egyesült Államokban mindenképpen másodrendű polgárként kezelnének. Nem Hollywoodban, hanem az utcán, a mindennapi életben. Ha valaki velem akar dolgozni, akkor tudja, hol talál meg.

– Időközben rendezői karrierjét is beindította. Azt nyilatkozta, hogy dokumentumfilmet sosem fog készíteni. Mi ez a nagy ellenszenv?

– Ellenszenvről nincs szó, csak arról a tényről, hogy a fikció hegyeket tud megmozgatni. A realitást és a tényeket érthető, emészthető formában adja vissza korunk fiatal generációinak. Biztos vagyok benne, hogy ma már senki sem olvas utána a lexikonban például Napóleonnak, de ha egy filmben látja, akkor lehet, hogy felcsigázza a kíváncsiságát. Mesemondókra mindig szükség lesz.

„Az Egyesült Államokban mindenképpen másodrendű polgárként kezelnének”