Pillantás a hídra
Szőnyi István kilencszázhuszonötben költözött Zebegénybe. Ez életrajza szempontjából azt jelenti, hogy megnősült, a magyar történelem szempontjából azt, hogy tart a bethleni konszolidáció, a festészettörténet felől azt, hogy meghatározó az Árkádia-korszak. Az a sajátos magyar klasszicizmus, amelyet a forradalmi avantgárd után jött nemzedék, a részben a forradalmi avantgárdon nevelkedett művészgeneráció alkotott egy nagyon nem forradalmi korszakban. Hogy a háború után indult festők sokáig emlékeztek az avantgárdra ebben az avantgárdot nem tűrő keresztény-nemzeti provinciában, azt a Szőnyiéletmű és ez a tematikus válogatás is bizonyítja. Az éppen huszonötben készült Lovak a kertben éppúgy mereng vad zöldjeivel az expresszionizmuson, mint a nagy alapító, Kernstok ekkori, hasontárgyú vásznai, és az évtizedben még sok házon, tetőn felizzik majd az aktivisták színes konstruktivitása.
Nézzük a viadukt színeváltozását. A jubileumi gyűjtemény több darabján feltűnik, szereplő vagy címszereplő a jellegzetes vasúti völgyhíd, és változó látványa a nézőnek éppoly megunhatatlan, mint volt a jelek szerint a vissza-visszatérő mesternek. S ha Szentendrén most nincs is jelen a kilecszázhuszonnégyes Völgyhíd a Nemzeti Galériából, vonásait képviseli egy azonos című lavírozott tusrajz. A távoli olajkép még teljesen aktivista, nézete monumentalizáló alulnézet, és tulajdonképpen ez különbözteti meg igazán a tussal festett Viadukttól. Amely utóbbin az ívek távlatba kerültek, békülékeny szemmagasságba, de az építmény konstruktivitása még éppoly eleven, mint a facsoportok feketés drámaisága.
A huszonhetes, következő Viaduktnak, amely zárójeles (Zebegény) címet is kapott, nagyjából ez az állapot felel meg. A nézet távoli, előtér-drótkerítés és előtérfacsonkok távolítják középtérbe a motívumot, amely azonban még mindig terméskőbarnák súlyával és feszítő erős ívekkel uralja a hideg, fehéres tájat. A keret elvágja már a motívumot, apró, mintegy játék vonat old némi kedélyt a látványba, csupa olyan eszköz, amelyre az öt évvel későbbi temperák derűjének már nincsen szüksége.
A harmincas évtizedre maga a viadukt lesz messzi, magasból nézett és kicsi, mint a játék kocka. Már nem főszereplő, hiába a kettős cím, A Duna (Viadukt Zebegényben), csupán egy elem a színes házak, a színpompás fák között, a hatalmas és kékségesen uralkodó víztükör előterében. Állaga, színe is megváltozott. A háztetőkhöz képest halovány, derengő, foszlós a teste, a kontúrjai fellazultak, a kékes, kontrasztos árnyékok inkább oldják, semmint karakterizálják a puha boltíveket. Beteljesült a béke. Az érett Szőnyi tökéletes, megzavarhatatlan, de mindig hihető, sosem hazug nagy békessége, amelyet a lágyuló, pompás temperaszínek, az ugyancsak temperált, de tapintatosan egyértelmű formák, a tiszta és fenséges kompozíciók teremtenek meg. Itt okkeres, foltos lombok, téglaés karmazsinvörös elszórt háztetők és az a finom, megnyugtató feszültség, amely a nagy vízfelület, meg az elaprózott építmények között él.
A folyamat egyéb tárgykörben is élvezettel tanulmányozható. Hogy Szőnyi, a generációja, a Gresham festői miként kötöttek békét egy csendes humanizmussal, egyebek közt erről is szól a kiállítás. A magyar történelemmel nem számoló kritikájuk, az avantgárd elkötelezettség mindmáig felhánytorgatja ezt a szükségszerű békekötést, amelyet sosem, negyvenötig nem terjesztettek ki a kurzusra, s amely nagy piktúrát teremtett. Árkádia szimbolikus férfiaktjai huszonnyolcban levetik a cipőjüket, és fürdéshez készülődnek, harminchétben fehér lovakat úsztatnak a Dunában mindenféle jelkép nélkül, és a parton asszo nyok álldogálnak rózsaszín ruhára öltött almazöld kötényben, meg lilában, amelybe váratlan vörösek és finom kékek szövődnek. Olyan zengő színharmóniák, amilyeneket csak festőóriások képesek komponálni.
