Halál Velencében: már a provokáció sem hat
A lassú szenvedés már a mustra nyitóművében, a Darren Aronofsky rendezte Black Swanban is alaphelyzet, a tökéletességre törekvő és a folyamatba beleőrülő balett-táncosnő tragédiája rengeteg ponton kapcsolódik a szelekció több művéhez. Például Kelly Reichardt Meek’s Cutoff (Meek rövidebb útja) a legerősebb antiwestern, amelyet valaha láttam. Három házaspár próbál eljutni a vadnyugaton egy zarándokhelyre, kísérőjük, Meek (Bruce Greenwood) elviszi őket egy rövidebb útra, ám egy idő után kiderül, hogy fogalma sincs, merre járnak. A szomjhaláltól rettegve az életüket az örök ellenségre, egy indiánra bízzák. Nincs happy end, nem tudjuk, hogy megmenekülnek-e, de ez nem is fontos, a rendező arra törekedett, hogy megmutassa, milyen magányos és kegyetlen volt a vadnyugat. Néha úgy érezni, mintha valós időben történnének a dolgok, ezt látva mégTarr Béla is elismerően csettintene.
Míg az amerikai mesélők személyes tragédiákról beszélnek, remekül felépített karakterekkel, a világ többi részén már inkább a környezet, a körülmények a meghatározóak. Az emberek nem alanyi jogon szenvednek, hanem azért, mert egyszerűen muszáj nekik. A fesztivál egyelten latin-amerikai művében, a chilei Pablo Larraín Post mortem című drámájában a hős egy kórboncnok írnoka, akinek magányát az 1973-as chilei puccs és az azzal járó kegyetlen harcok zavarják meg. Ebben a felfordult világban a megcsalatást már nem tudja elviselni.
A rendezvény meglepetésfilmje, a kínai Wang Bing rendezte Ditch (Árok) még ennél is kegyetlenebb mozgókép: az 1950-es évek Kínájába kalauzol el minket, amikor is Mao mintegy háromezer értelmiségit küldött el a Góbi sivatag munkatáboraiba. Embert próbáló élmény a film, melynek politikai jelentősége sem kicsi: talán ez az első mű, amely a Mao-rezsim gulágjairól szól, hovatovább kritikus hangnemben. Nem csodálkoznánk, hogy már emiatt is kapna valamilyen elismerést.
A „lassú szenvedés” példái közé tartozik a verseny egyetlen magyar vonatkozású műve (Berger József és cége, a Mythberg Film koproducerként vett benne részt) is, a Jerzy Skolimowski rendezte Essential Killng (Alapvető ölés). A filmvilág legnagyobb élő provokátora, Vincent Gallo alakítja azt az arab férfit, akit a CIA egy titkos lengyelországi táborban kínoz, de megszökik. A filmben végig szótlan Gallo elképesztő, testileg és lelkileg is teljesen átadja magát a műnek.
Hogy nem Skolimowski lett a botrányfigurája a Mostrának, azt magának Vincent Gallónak köszönheti, aki saját rendezésével, A Promises Written in Waterrel (Vízben írt ígéretek) is versenyez az Arany Oroszlánért. Az utóbbi vetítésén lehetett először érezni, hogy mégiscsak vannak emberek is a fesztiválon: mindenki látni akarta az egykori cannes-i botrányhős új moziját. Nem véletlenül. Gallo 2003-ban okozott tömeghisztériát a Brown Bunny című filmjével, mivel a leginkább kísérletinek nevezhető műben hosszú hangulatjelenetek, bizarr dialógusok után végkifejletként Chlöe Sevigny orálisan kielégítette Gallót, mindezt természetesen kendőzetlen és direkt képsorokban bemutatva. A kritika keresztre feszítette ezért, habár, tegyük hozzá, a Bown Bunny nem volt a világ legrosszabb filmje (ahogy akkor számos neves kritikus állította), hanem nyilvánvaló provokációnak készült. Most ugyanerről van szó – kicsiben. Gallo semmiféle előzetes információt nem adott új művéről, a sztori most sem világos, az atmoszféra viszont pazar, némi humor is felfedezhető benne, és a végén ismét van direkt pornográf művészkedés. De ezen már nem háborodott fel senki. Neki ma mindent lehet – ha ez volt a művészete célja, akkor elérte. Ez a provokáció halála.
