Imádok sétálni a Lánchíd közepén, akárcsak a forgalom elől lezárt Andrássy úton. Felszabadító, ahogy az ember a sávok között mászkálhat. Langyos őszi napsütésben öt pódiumra állított zongora között csalinkáztam a Bajcsy-Zsilinszky út és az Oktogon között, és az az érzésem támadt, milyen jó lenne, ha minden tavaszi-nyári-őszi hétvégére ilyen programokat szerveznének ide. Ezzel az elképzeléssel nem voltam egyedül: úgy hírlett, ezt ismételgette színházigazgató és világjáró, klasszikus zenerajongó és véletlen arra járó is. Sokan Hollandiára hivatkoztak, ahol akkora esemény egy effajta utcai klasszikus zenei program, hogy mindenki ünnepként várja, városlakó és politikus egyaránt.

A korzózás egyik legnagyobb eseménye a nyitáskor történt, amikor több ezer félmaratonozó befutott az Andrássy útra és megtapsolta az összes színpadot, ahol miattuk sehol sem állt le a zene. Akkortól óránként, kétóránként egymásnak adták át a bérelt zongorákat a művészek, egészen este tízig. Köztük rengeteg zeneakadémista, frissen végzett művész, akinek elsőrangú bemutatkozási lehetőség egy ingyenes program, ahol akár több ezren megismerhetik őket. Volt rá példa, hogy a néző a moderátort kérdezte: a színpadon ki az a csoda, mert meg akarja jegyezni a nevét. Az Operaház előtti pódium moderátora, Fazekas Gergely két rögtönzött zenetörténeti óra között is arról beszélt: büszke lenne Liszt Ferenc, hogy az általa alapított Zeneakadémián ennyien tanulnak, és ilyen sok a tehetség.

A legnagyobb nevek a Csoki koncertszínpadon jöttek öszsze: Nagy Péter, Csalog Gábor, Hauser Adrienne, Mocsári Károly és a legnagyobb sikert arató Szokolay Balázs. (Tehetségén túl persze annak is köszönheti Szokolay a nagy tömeget, hogy délutánra terjedt el a városban a program híre.) Közülük jó néhányan kimondottan kérték, hogy a gyerekszínpadon léphessenek fel, ahol egyébként Lukácsházi Győző volt a műsorvezető, nagy rutinját, jó beszélőképességét és egy hatalmas adag csokoládét hozva magával. Nyilván mindenki gondol az utánpótlásra, hisz azt mondják, a klasszikus zene közönsége kezd elöregedni, érdemes a fiatalokat becsábítani. És hogyan lehetne máshogy, mint egy ilyen ingyenes eseményen, ahol a csemete a szünetben akár fel is mehet a dobogóra, és teszem azt, befekhet a zongora alá, ha éppen alulról kíváncsi a hangszerre.

A színpadok között – amelyeket a dzsessz és csoki mellett az Erkel–Mahler–Liszt hármasnak, valamint kortársaiknak, továbbá a szalonzenének és a klasszikus átiratoknak dedikáltak – gyerekszigetek és olvasóligetek pöttyözték az Andrássy utat. Az autósávok között nyugágyak, babzsákfotelek és tonettszékek hevertek, ez utóbbiak a kivonult vendéglátó-ipari egységeknél, amelyek azért elég nagy rizikót vállaltak. Hiszen ha esett volna, akkor hiába települtek ki, az esőhelyszínre, a Párizsi Nagyáruház Lotz Termébe és a Lengyel Intézet aulájába bajosan fértek volna be.

A korzózás gyakorlatilag a Petőfi Irodalmi Múzeum 1800-as járat nevű buszától kezdve az Oktogon utolsó színpadáig meseszerű volt. Az egész napi felhőtlen boldogságot egyedül a zárás előtti Operaházy Borlovagok kormozták be. Nem is tudom, hogy kerültek oda, ahogy azt sem, miért gyengítették a várva várt közös éneklést az Operaház előtt. Szívesebben hallgattuk az egyik oszlop tövében összegyűlt férfikórust, mint a színpadon szebb napokat látott triót, amely valószínűleg már csak a dalszínház előtt énekelhetett.

Volt, hogy egy néző a moderátort faggatta, épp ki játszik, mert meg akarja jegyezni a nevét

Azt már csak hírből tudjuk, hogy a nagy együtt énekléshez csatlakozott a Feltámadás-szimfóniáról az Operából érkező új köztársasági elnök, Schmitt Pál is. Nejével együtt A juhásznak jól megy dolga című népdallal és a Himnusszal zárták a napot.