Igaz, szomorú, de igaz. Mahler azonban valószínűleg fontosabbnak találta volna minden emlékműnél, szobornál, márványtáblánál azt, hogy tisztességgel játsszák el a műveit. Ehhez persze hozzátartozna némi szorgalmi feladat a fúvósok részéről, mert az nem állapot, hogy ha valamit játszani kell, a kürtök csakis a gikszerelésben megbízhatóak, és elég élénken emlékszem a fuvola egy futamára: mintha három ember tolta volna föl a muzsikust egy behúzott fékű kocsiban a hegy tetejére. Vannak jelen pillanatban kijavíthatatlan hibák, amelyek nem egy-egy muzsikus szorgalmán, Mahler iránti elkötelezettségén múlnak, ilyen hegedűkarral egyszerűen képtelenség előadni egy ekkora és ilyen igényű zeneművet, ez a különösen nagy sérelmet okozó, fénytelen és mégis éles, bádogszerű hanghatás egy idő után meglehetősen kimerítő.

Nem volt annyira rossz az előadás, hogy a művet magát tette volna kérdésessé, de Fischer Ádám Mahler-tolmácsolása így is meglehetősen szokatlan volt. Ha jól értettem azt, ami történt, Fischer Ádám Mahlert épp olyan zeneszerzőként tolmácsolja, mint, mondjuk Haydnt, ami sok érdekességet is hoz, például a II. szimfónia esetében megmutatja Mahler Wagner-rajongását, hiszen nyilvánvaló, hogy A valkűr nélkül nem kezdődhetne így ez a darab, közben azonban dobozba zárja a művet, pont az a felfokozottság, végletesség marad ki belőle, ami a lényege. Attól tartok, Mahlernek külön elbánás dukál a zeneszerzők között, valamiért többet kíván, mint a hangok egyidejűsége és egymásutánja, ebben a lecsavart változatban elvesznek a rétegek a zenéjéből, a Scherzo csak Scherzo, és a hideglelés kimarad belőle, és egyáltalán: mindenből kimarad a, mondjuk így, metafizikai szál. El tudom képzelni, hogy ez az elképzelés is helyes, hogy Mahlernak sem árt, ha nem az istenkeresőt hallgatjuk benne, csak a zeneszerzőt – akkor viszont sokkal jobban kellene előadni. Mert így csak valami éteri nyavalygásig jutunk, a kórus, amint piano énekel, a hangzás erejével együtt a minőséget is feladja, tényleg nincs már pont, ahol ne kellett volna megalkudni, miközben hivatalosan a megalkuvásra nem hajlandó, a tökéleteset kereső Mahlert ünnepeljük. Vagy nem ünneplünk, vagy nem Mahlert.