Egész pályás feltámadás

Tudom, hogy tetszenie kellene, mert olyan remek az egész. Mahlerral kezdeni az operai évadot, a régi igazgató szimfóniájával, és közben elgondolkodhatunk azon, hogy mennyit romlott a világ, Vass Lajos szimfóniájával aligha kezdenek évadot 2120-ban a késő utódok. A Himnusz után Fischer Ádám elmeséli, hogy májusban Thomas Hampson az Operaházba lépve azonnal Mahler irodáját kereste, és amikor megmutatták neki, térdre esett a szent helyen, egy amerikai énekes kell nekünk ahhoz, hogy észrevegyük, hol élünk.

Igaz, szomorú, de igaz. Mahler azonban valószínűleg fontosabbnak találta volna minden emlékműnél, szobornál, márványtáblánál azt, hogy tisztességgel játsszák el a műveit. Ehhez persze hozzátartozna némi szorgalmi feladat a fúvósok részéről, mert az nem állapot, hogy ha valamit játszani kell, a kürtök csakis a gikszerelésben megbízhatóak, és elég élénken emlékszem a fuvola egy futamára: mintha három ember tolta volna föl a muzsikust egy behúzott fékű kocsiban a hegy tetejére. Vannak jelen pillanatban kijavíthatatlan hibák, amelyek nem egy-egy muzsikus szorgalmán, Mahler iránti elkötelezettségén múlnak, ilyen hegedűkarral egyszerűen képtelenség előadni egy ekkora és ilyen igényű zeneművet, ez a különösen nagy sérelmet okozó, fénytelen és mégis éles, bádogszerű hanghatás egy idő után meglehetősen kimerítő.

Nem volt annyira rossz az előadás, hogy a művet magát tette volna kérdésessé, de Fischer Ádám Mahler-tolmácsolása így is meglehetősen szokatlan volt. Ha jól értettem azt, ami történt, Fischer Ádám Mahlert épp olyan zeneszerzőként tolmácsolja, mint, mondjuk Haydnt, ami sok érdekességet is hoz, például a II. szimfónia esetében megmutatja Mahler Wagner-rajongását, hiszen nyilvánvaló, hogy A valkűr nélkül nem kezdődhetne így ez a darab, közben azonban dobozba zárja a művet, pont az a felfokozottság, végletesség marad ki belőle, ami a lényege. Attól tartok, Mahlernek külön elbánás dukál a zeneszerzők között, valamiért többet kíván, mint a hangok egyidejűsége és egymásutánja, ebben a lecsavart változatban elvesznek a rétegek a zenéjéből, a Scherzo csak Scherzo, és a hideglelés kimarad belőle, és egyáltalán: mindenből kimarad a, mondjuk így, metafizikai szál. El tudom képzelni, hogy ez az elképzelés is helyes, hogy Mahlernak sem árt, ha nem az istenkeresőt hallgatjuk benne, csak a zeneszerzőt – akkor viszont sokkal jobban kellene előadni. Mert így csak valami éteri nyavalygásig jutunk, a kórus, amint piano énekel, a hangzás erejével együtt a minőséget is feladja, tényleg nincs már pont, ahol ne kellett volna megalkudni, miközben hivatalosan a megalkuvásra nem hajlandó, a tökéleteset kereső Mahlert ünnepeljük. Vagy nem ünneplünk, vagy nem Mahlert.

Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.