Nagy baj Velencében
A helyzet azonban időközben jócskán megváltozott. Az egykor nagyszerű épületek ma omladoznak (ha elered az eső, ki kell üríteni a sajtószobát, mert a plafon átereszti a vizet), a grandeur továbbállt, mintha csak megállt volna itt az idő legalább húsz évvel ezelőtt – csak az árakat srófolják fölfelé tisztes szorgalommal.
Túl sok jóra pedig egyáltalán nincs kilátás. Az épp átépítés alatt álló Hotel Des Bains – luxuslakások lesznek benne – mellett a rendezvény másik alaphelyszínét, az Excelsior Hotelt jövőre újítják fel, és egyelőre a 2011-re beígért új palotából sem lesz semmi, mivel az alapozás során azbesztre bukkantak, és levonult a kivitelező. Maradtak hát a filmek az építési helyszínre hasonlító Casino környékén. Kérdés, mire lesz ez elég.
A lelkes fesztiválozók egyébként a program láttán is vissza kényszerültek venni az eufóriából, mert az első nap combos felhozatala után viszszaállt minden a normál kerékvágásba, azaz a csalódások keserű piruláját olykor igenis kénytelenek vagyunk lenyelni. Például ha olasz versenyműre ülünk be, máris óriási problémával szembesülünk, hiszen egyetlen nézhető művet sem sikerült eddig produkálniuk. De ott van a bukottak között Julian Schnabel is, aki még életében nem készített rossz filmet, sőt legutóbbi alkotása, a Szkafander és pillangó sikere és elismerései után bármibe belefoghatott volna. Szó szerint ki is használta a lehetőséget: aktuális partnere, Rula Jebreal élettörténetét vitte vászonra. A Miral című produkció az egyik leggiccsesebb film, amelyet valaha láttam, ezenfelül több ponton is vitatható, mivel kizárólag palesztin szemszögből mutatja be a szentföldi konfliktust. Biztosan sok vitát fog még generálni a film, amelyet a rendező lapunknak nemes egyszerűséggel „békekiáltványként” jellemzett. Némi produceri kontroll bizony nem ártott volna.
A csalódások listájára kell még írni a már előzetesen körberajongott, francia Happy Few című drámát. Antony Cordierművében arra keresi a választ, hogy mi van akkor, ha két házaspár egyszer csak, szigorúan szexuális céllal, partnert cserél. Nos, a kötődések mégiscsak kialakulnak a közösülések után, melyek olykor egészen izgalmasak, például a friss lisztben előadott gruppen emlékezetes momentum. Csak éppen a film maga nem tart sehová, még karaktertanulmányként is elbukik. Kellemes élmény viszont a másik francia versenymű, a gall fenegyerek, Francois Ozon rendezte Potiche. Ez a kellemes jelző most tulajdonképpen nem is járna neki, mivel élete eddigi legkommerszebb művét tette le az asztalra: ez nem más, mint egy jól megcsinált színpadi komédia kamerával rögzítve, színésznőként a hosszú idő óta most ismét sziporkázó Catherine Deneuve-vel. A kritikusok a Potiche-t Ozon hazánkban is vetített nagy sikeréhez, a 8 nőhöz hasonlítják, noha abszurditás terén jóval visszafogottabb, ám jóval letisztultabb műről van szó.
A fesztivál egyik legjobban várt filmje, Sofia Coppola Somewhere című műve, máris megosztja a szakmát. A rendező eddigi legnagyobb sikere, az Elveszett jelentés – Lost in Translation friss és újszerű volt annak idején, az utána készített Marie Antoinette viszont óriási nemzetközi bukás lett. Coppola négy év csönd után visszatért tehát a sikeres formulához, ismét arról mesél briliáns érzékenységgel, hogy az élet egy nagy vicc, ahol tulajdonképpen nem történik semmi. Ami miatt bajban van, az az, hogy a középpontban egy hollywoodi sztárszínész (Stephen Dorff) és a lánya áll (Elle Fanning egészen kitűnő alakításában), és ezzel a szituációval nehezebb azonosulni, mint a korábbival; másrészt folyamatosan azt érezzük, hogy ezt a filmet már láttuk. Nem állítom, hogy felesleges műről van szó, de hogy nem is igazán fontos, az biztos.
Amikor egy rendező életműdíjat kap, mindenki fejében megfordul, hogy ez vajon mit jelent. Köszönjük, szép volt, de vége? Esetleg egy újabb bátorítás arra, hogy jó úton halad a művész? A Mostra idei elismertje esetében inkább az előbbi tűnt első blikkre helytállónak, hiszen a kínai John Woo az akcióműfajban ugyan már beírta magát a filmtörténetbe, de pont ez az a szegmense a filmiparnak, ahol nagyon gyorsan változik a divat, és Woo már régen nem az, aki mondjuk a nyolcvanas években volt. Erre most előállt a Jinyau – Reign of Assassins (Gyilkosok uralma) című kungfu- és harcművészeti remekművel, amelynek, ha nem volna beteg a magyar fi lmforgalmazás, egyenes útja lenne a multiplexekbe. Igaz, nem egyedül jegyzi a filmet, társrendezőként Su Chao-Pin neve is ott van a stáblistán.
A kérdés már csak az, hogy lesz-eművészet is a hivatalos versenyben, vagy Darren Aronofsky csont nélkül nyeri az Arany Oroszlánt a fesztivál eddigi egyetlen mesterművével (Black Swan).
