Egy ember a kockából
„Legjobban attól félek, hogy egyre hangosabb lesz a világ, és egyre büdösebb lesz minden…” Azt hiszem, nem kell autistának lenni ahhoz, hogy ilyesmi jusson az eszünkbe. De talán még a folytatás sem feltétlen vall valamilyen rendkívüli, a normálistól nagyon eltérő személyiségre: „…amitől én majd hányni fogok, és minden tárgy megtapinthatatlan tapintású lesz, és félek, hogy olyan érzékeny a bőröm, hogy egyszer csak vérezni fog, mert minden durva anyagú lesz.” A kórosnak is vélhető túlérzékenység leírása mindnyájunk közös élményeinek költői megfogalmazása is lehetne. Valójában az is.
Börcsök Enikő estje nem az autizmusról szól. Az csak alkalma, ürügye, formája, külső burka. Talán az is csak véletlen, hogy témájával hozzákapcsolódik az Orlai Iroda másik, az autizmust fölöttébb mulattató formában prezentáló produkciójához, az Esőemberhez. A Nemsenkilény szövege négy, autizmusról szóló, de teljesen különböző könyv mondataiból állt össze. Van köztük ügyes regény és pontosságra törekvő önéletrajz, szubjektív, gyakran versbe hajló önvallomás, szerzőik közt van néma, csak számítógépen írni tudó és van egyetemet végzett szakember is, van, aki a legkisebb testi érintést sem viseli el, van, aki a szexet is jól tűri (ha nem is kedveli különösebben), van, aki felvilágosult, értelmiségi családban él, van, aki durva környezetből származik, ahol a verés és a verekedés is mindennapos.
Gyulay Eszter dramaturgi közreműködésével a teljesen eltérő forrásokból vett motívumok lényegileg szerves egységbe forrnak. Elmaradnak a társadalmi környezetről árulkodó konkrétumok, a lelki folyamatok, érzések, élmények lényegét megfogalmazó töredékeket pedig szigorú rendbe fogják az autistát napirendjére emlékeztető táblácskák. A tartalmi ívet pedig a következő lényegre törő tanmese adja meg: „Volt egyszer egy világ, a világban egy bolygó, a bolygón egy földrész, a földrészen egy ország, az országban egy város, a városban egy lakás, a lakásban egy szoba, a szobában egy ember, s az emberben egy világ.” Ezt a játék során Börcsök Enikő mondatonként, szeszélyes sorendben felírja egy Rubik-kocka egyik oldalának kilenc négyzetébe úgy, hogy a szöveg értelme csak az előadás végére áll össze. A színésznő ugyanis egy ilyen kockából érkezik a színre, s abban is tűnik el végül.
Mindez azonban csak váz, támasz, fogódzó. A lényeg a színészi jelenlét. Szándékosan kerülöm a játék említését. Börcsök Enikő észrevehetően csak akkor játszik, amikor az autista kitöréseket, rohamokat láttatja. Egyébként látszólag csak él, létezik, ott van a színpadon – szinte valószerűtlen természetességgel. Ő az az ember, aki kitör a kockából, majd az arcát rejtő kapucnit is leveti. Megmutatkozik. Elbeszéli egy napját. Nem magyarázza, de széljegyzeteli tevékenységeit, közli érzéseit. Bár mindezt úgy teszi, mintha csak magában beszélne. Szemérmes, rejtőzködőközlésvágygyal, feltárulkozás és elzárkózás egyszerre működő ösztönével. Gyermeki gyanútlansággal és ki-kitörő rettegéssel, naiv nyíltsággal és konok elzárkózással.
Mint már említettem, a Nemsenkilény legfeljebb tárgya és szándéka szerint szól az autizmusról. De nem is arról a kulturális sokkról beszél, amelyet a huszadik század hozott magával, s amelyet az autistákra is pontosan illő tünetekkel szokás jellemezni: elmagányosodás, elidegenedés, atomizálódás, szorongás, vagy ahogyan Babits írta még 1903-ban: „Vak dióként, dióba zárva lenni…” Börcsök Enikő egy eleven embert, egy érdekes, szeretni való személyiséget mutat meg, akinek különösségeire, furcsaságaira rácsodálkozunk ugyan, de közben magunkra is kell ismernünk benne. Művész ennél többet nem tehet.
