Hogy a zeneműveket se rendőr, se közterületes ne szakíthassa félbe, a fémpénzek mellett nejlondossziés írás is lapul a tokban. A Főpolgármesteri Hivatal arról tájékoztatja a levélben hozzájuk fordult Mezei Vilmos Sándort, hogy a fővárosi tulajdonú városrészeken nem szükséges közterület-használati engedély az utcazenéléshez.

Nyilván fogalma sem volt erről a rendőrnek, aki azzal fenyegette meg Sanyit, hogy elzavarja a Blaha Lujza térről, ha nem húz rögtön valami pattogósat. Azt gondolhatta ő is, amit annyian mások: ha cigány gyerek hegedül, akkor az prímás. Talán még egy ötszázast is odacsippentett volna a vonója végére, ha ezzel nem tiport volna bele annyira csúnyán a hivatali etikettbe. Pedig Mezei Vilmos Sándornak semmi köze a nótacsokrokhoz. Néhány kamaszévét leszámítva, más vágya sem volt az életben, mint hogy komolyzenész legyen.

Az esztergomi prímás nagyapa örökségének meg a szülői becsvágynak hála már ötévesen hegedű volt a kezében. Kisiskolásként tanult a Rajkó zenekarban, de utálta, hogy a zenekarvezető cimbalomkulcscsal „nevel”. Járt a 100 Tagú Cigányzenekarban is, ott meg a komolytalanság idegesítette: nem elég, hogy valakinek próba közben csörög a mobiltelefonja, még föl is veszi. Általánosban kimondottan rossz tanuló volt Sanyi, de a váci zeneművészeti szakközépiskolába – ha néhány év késéssel is – sikerült bekerülnie. Hogy miért hagyta abba olyan hamar (a második évben), arra először csak annyit mond: így döntöttem. Másodszorra, hogy sok oka volt annak. Harmadszorra, hogy kevés jó dolog történt vele gyerekkorában. Elmesél néhány sötét pillanatot, aztán visszavonja az egészet, erről ne beszéljünk, az édesanyjának túlságosan fájna. Maradjon csak anynyi, hogy az apja nem értett egyet a konzervatóriummal. Kijelentette, hogy a zenélést csak akkor támogatja, ha prímás lesz a fiából. Ezért Sanyi munkát vállalt a hírlapkézbesítőnél, reggelente fél háromkor kelt, két körzetben hordta ki a lapokat, utána vonatozott át Vácra az iskolába. Másodikra vészesen magas vérnyomással a kórházban kötött ki.

Pedig az álma a Zeneakadémia volt. Oda meg érettségi kell. Hallani lehetett annak idején egy különös tanárról, aki zaklatott családból való, tehetséges cigány gyerekeknek segített közelebb jutni a céljukhoz. Négy év alatt a magánóráin szépen beleverte a gyerekek fejébe az anyagot. De Sanyinak nem ment a tanulás – még így se. Otthagyta a korrepetálást. És a zenélést is.

Maradt az újságkihordás, ráadásul besorozták közben. Polgári szolgálatra jelentkezett. Valóban fura elképzelni őt egy lövészárokban, de legalább olyan nehéz egy gondozási központban, öregemberek szobáit takarítva. Másfél évet húzott le a Kiss János altábornagy utcában, s ha az alkalmazottaknak nem volt gyomruk egyegy elhanyagolt idős embert az otthonában meglátogatni, őt szalasztották maguk helyett. Mesél egy idős nőről, akinek a szobája jobban hasonlított már egy nyilvános WC-hez, mint egy polgári nappalihoz. Hogy bírt éveken át a mocsokban turkálni, miközben egész addigi életében csillogó koncerttermekről álmodott? – kérdezem. – Simán – mosolyog. – Ingyen is, ha szükség van rá. Egészen addig, amíg rendesen bánnak velem. Van azért, amit semmi pénzért nem vállalnék. Hogy megfogjak egy élő halat!

Jó ideje hordta a leveleket és tette már tisztába az öregeket Mezei, amikor hiányozni kezdett neki a hegedű. Pont úgy, ahogy tíz évvel azelőtt letette, úgy vette vissza a hangszert egyik napról a másikra, amikor eljött az ideje. Szakközépiskolás mestere noszogatni kezdte, hogy próbálja meg az utcazenélést Németországban, csak úgy potyognának a tokjába a márkák. Odáig ugyan nem utazott el Sanyi, de egyik este kiállt a Stadionok metrómegállóhoz. Rég tudni akarta már, hogy szól a hegedű szabad téren. Majdnem elszaladt ijedtében, amikor valaki egy százast nyomott a kezébe. Azóta jól beletanult az utca törvényeibe. Tudja, hogy – a tévhittel ellentétben – nyáron rosszabbul lehet keresni. Ősszel és télen általában jobban „dobnak”. Igaz, karácsony körül legfeljebb öt-tíz percet képes egyszerre játszani, úgy fáznak az ujjai, cérnakesztyűben meg nem az igazi. Tudja azt is, hogy a bevált helyeken mindennap ugyanabban az időpontban kell felbukkannia, mert az emberek ugyanakkor, ugyanazon az útvonalon járnak dolgozni. Vannak már, akik ismerik, szeretik és hiányolják, ha nem jön. Néha elnézést kérnek, hogy csak ennyit vagy annyit tudnak adni, és előfordult már, hogy valaki egy szem gyümölcsöt hagyott ott. Mások csikket dobtak a hegedűtartójába, beleköptek és megfenyegették. A legjobb pénzt egy külföldön dolgozó magyar sráctól kapta, aki hosszasan fürkészte az arcát, mielőtt leguggolt és egy százeuróst dobott a tokba. Hívták már az utcáról múzeumi fogadásra, ahol a spanyol nagykövetnek muzsikált, invitálták rádió- és tévéstúdióba, szerenádozni meg lakodalomba. Csak az utóbbit nem vállalta el.

Hogy a Moszkva téren meg a Keletinél is úgy szóljon Vivaldi Négy évszakja vagy Massenet Meditációja, ahogy kell – ehhez időnként leckéket vesz Sanyi. Gyerekkora óta rajong Perényi Eszter hegedűművészért, akinek bakelitlemezét nyolcvan forintért vette meg első zsebpénzéből. Egyszer virágcsokorral várta koncertje után a szigorúságáról híres zeneakadémiai tanszékvezetőt, csak hogy néhány szót válthasson vele. Hozzá ugyan nem mert tanítványnak jelentkezni, de fölkereste az elmúlt években jó néhány növendékét. Loboczky Balázs hegedűművésznél kötött ki, aki videofelvételt is készített a játékáról – négy Bach-tételről –, hogy elküldhessék Perényinek. Állítólag szakmai tanácsai mellé azt üzente még a mester: ha egy kicsit továbbképzi magát, lett volna keresnivalója a zeneművészetin.

De nem háborog már Mezei Sanyi. – Ismered a fiatalembert, aki néha üvegpoharakon játszik a Moszkván? Ütő tanszakon végezte az Akadémiát. Aztán kijár az utcára az a diplomás brácsás lány is. Én nem vagyok elégedetlen. Azt csinálom, amit szeretek, és jobban is keresek, mint a postán. Igaz, mást se csinálok, mint dolgozom meg alszom.

Na meg házi stúdióját rendezgeti egyszobás lakásában. Az akusztika – mint jelenség, hobbi vagy tudomány – egy tévéstúdióban ejtette rabul, azóta semmi sem érdekli jobban, mint hogy kihozza garzonjából a „hallható” legtöbbet. Rendelt már közvetlenül a nyugat-európai gyárból csúcsminőségű hangfalat, beszerezte az erősítőt, már csak a legprofibb aktív hangváltó berendezésre vágyik. Ha mindene meglesz, akusztikust hív majd a házhoz, hangelnyelő anyagokkal boríttatja a falakat, és kikísérletezi, hol található a szobában az a tenyérnyi hely, ahol majdnem tökéletesen szól a komolyzene. Mozartot azért hallgatja, mert játékos. Vivalditól megmagyarázhatatlan örömöt érez. Bachban pedig – úgy hallja – sok az igazság.

Mezei Vilmos Sándornak a fővárosi tulajdonú városrészeken nem szükséges közterület-használati engedély az utcazenéléshez