Kérdezi a nagyvárosi serpa, miközben ötezer forintos órabérben dohányzik a kontómra, hogy van-e lift. Nincs, mondom, mert nincs, és én általában igazat beszélek, és különben is, költözéskor az ember ne izgassa föl a melósait. Akkor ezt a sok szart gyalog hurcoljuk föl?, kérdezi, és a könyveimre, pontosabban a könyvesdobozokra mutat. Aha, bólogatok, ezért fizetek, nem is olyan sok, az összes író/szerkesztő/naplopó barátomnak van legalább ennyi, de ezt a melósnak nem mondom. Oszt olvasta őket? Megsimogattam a C betűs dobozt, mert én becsületes könyvtárosfajta vagyok, amolyan tengelyes tükrös Féja Géza, olvastam őket, mondom, persze mindet nem, de azokat, amelyeket nem olvastam, gyűlölettel nem olvastam! Belekezdtem, fojtogattam, aláztam őket, mint a Prae-t, mondjuk, amitől minden valamire belvárosi kéjenc elalél, nahát, akkor én külvárosi kéjenc vagyok, mert engem kiver tőle a hideg verejték. Ha már olvasta üket, akkor mi a francnak hozatja át egyik lakásból a másikba?, adta meg a kegyeldöfést a zuglói serpa, és elnyomta a cigit, jelezvén, hogy most megfogott, ő is érzi.

A franc helyett egy másik szót választott a magyar nyelv észveszejtően gazdag szókészletéből, de az a szó nem Szent Korona-kompatibilis, én meg szoktatom magam a jóhoz.

Néztem rá, és ha lett volna bennem elég szufla, azt válaszoltam volna neki, hogy igen, ez érvényes kérdés, a skandináv modell felől közelít, azért van a közkönyvtár, öregem, hogy ott egye a por azt a sok trágya könyvet, ne kelljen minden évben egy döglesztően meleg nyári napot az ezres magánállomány takarítására szentelni. De ez a cizellált válasz valahogy nem jött a számra. Mert szeretem őket, ezt feleltem, pedig ez nem teljesen igaz.

Nem mindet szeretem. Mert az eredeti Sortalanságomat ellopták, és most új kiadás van, de az isten kímélje azt a közkönyvtárat, ahol meglátok egy eredetit! És az antológiákat is utálom, idővel megbüdösödnek – minek nekem antológia? Molnár Ferenc bizsergető dialógja jut róluk eszembe, a Játék a kastélyban című remekműben kérdezi Turai vagy Gál, hogy „előfordulok benne?”, és a kegyetlen válasz: „nem, a művész úr nem fordul elő benne”. Na, ez az. Kinyitod az antológiát, és azt hiszed, hogy benne vagy, erre nem vagy benne, csak elküldték, rád erőszakolták valamikor, és most veszi el az életedből a lendületet, a jót, a szépet. Mások vannak benne, és ez az alattomos daganat csak rontja a polc átlagát.

Az albumokkal is utáljuk egymást, nagyok, szuszognak, tisztelni kell őket, mint a gazdagokat, különben meg semmire sem jók, én még sohasem kaptam magam azon, hogy valamiféle albumot lapozgatok. Mégsem vetem máglyára őket, már elvből és félelemből sem. A könyv boszszúálló fajta, egyik szerkesztő kollégám például kivitt néhány dedikált példányt a szelektívbe, mert már nem fért, egyszerűen sehol, a padláson, a pincében, a garázsban se, ládába pakolta őket, aztán kész, szevasztok. Azóta a neten kering, lefotózva a dedikálás, nem vicc, hogy ő volt az, a lelketlen fráter, aki, nem is mondom.

A könyveim többségét persze imádom, és ők is imádnak engem, mert újra és újra az éjjeliszekrényre szeretnének kerülni, vagy a klotyóba, és én úgy mazsolázok belőlük, mint valami kéjúr, és az is vagyok, egy kéjenc, estére vers lesz a szeretőm vagy a Móricz-napló, estére apró szövegszeletek kellenek, mert akkor azokkal álmodok, mióta Móricz-napló van soron, színésznőkkel…

(Kóda)

Ami a könyv „használatát” illeti, annyit mondok maguknak, utalván cserna-szabó barátom és kollégám korábbi dolgozatára, ami ezen a szent helyen jelent meg régebben, könyvbe firkálni, aláhúzni, megtépázni, kitépni nem ér! e gyenesen tilos! Ha nem emlékeznek maguktól a lélektépő, szerelmes, förtelmes, gyönyörű, kétségbeejtő mondatra, a szavak szent sorrendjére, akkor, barátaim, ellenségeim és minden drága, számomra idegen olvasó, fölösleges a könyvbe belerondítani! Ha az a mondat hagyja magukat aludni, élni, lélegezni, akkor annak a mondatnak már úgyis mindegy, odaírhatják mellé (már a saját példányukba, az enyémbe ugyan ne rondítson senki!), hogy gondolta a fene, attól még nem fogja nem gondolni senki.

Grecsó Krisztián (34) költő, író, az Élet és i rodalom rovatvezetője. Könyvei: Vízjelek a honvágyról (versek, 1996), Angyalkacsinálás (versek, 1999), Pletykaanyu (novellák, 2001), i sten hozott (regény, 2005) t ánciskola (regény, 2008).

Küldje be!

Saját könyvtárával kapcsolatos egyéni ötleteit, hasznos tanácsait ossza meg velünk és töltse fel a www.nol.hu/magazin címre.