A mi köztévénk
Előbb egy kérdés: melyik évtől ad hétfőn is műsort a Magyar Televízió? Engem meglepett, hogy a hazai televíziózásban a kezdetektől – 1957-ben indult az adás – vezetőként részt vevő Sándor György könyvében nem tért ki arra, hogy milyen sokáig csak hat napon át sugárzott az egyetlen csatorna. Pedig a televízió társadalomban betöltött szerepének elemzésekor szükség volna a meghatározó körülmények bemutatására.
Elismerem, nagyon óvatosan jár el, de már saját – tiszteletre méltó – tevékenysége miatt sem kerülheti el, hogy nosztalgiával gondoljon vissza a hőskorra, amikor szerinte a pártállami körülmények között is sikerült színvonalas, kulturális értékeket előállító tévét működtetni. Ahogy állítja, akkoriban jelentős színészekkel, nemes irodalmi alapanyagokból készült tévéjátékok jellemezték a műsort, nem pedig amerikai televíziós vásárokon beszerzett, nívótlan sorozatok és filmcsomagok. „A túlságosan sokféle média, amelyet ma már a hatalmas gyártók, a profitszerzés céljából egyre sűrűbben jelentetnek meg, már-már zűrzavart okoz. A kevés jó ebben a vonatkozásban is igaz” – írja, és a könyv végén az Európai Unió ajánlását hosszan citálva, javaslatot tesz arra, hogy „hozzunk létre olyan önálló, kulturális csatornát, amelynek feladata a magyar klaszszikus, irodalmi, zenei, képzőművészeti múltjának és jelenének bemutatása és megörökítése, hasonlóan a természet- és társadalomtudományokhoz, kiemelve benne a magyar tudósok részvételét.”
Ki ne értene ezzel egyet?! Igaz, a finanszírozásról kevés szó esik, és a „hozzunk” nyilvánvalóan nem magánkezdeményezésre, hanem állami pénz invesztálására utal. S ekkor eszünkbe is ötlik: de hiszen létezik ilyen csatorna, nem is egy! Ott van például a Bartók Rádió – nem hallottam még, hogy ne felelne meg a kívánalmaknak –, meg az M2 és a Duna TV (és az M1-ről sincs kitiltva a magas kultúra). Más kérdés, hány hallgató-néző kapcsol rájuk, amikor éppen betöltik a hivatásukat.
Sándor György annyira óvatos, hogy szeretett televíziójának mai állapotáról szinte egy szava sincs. S bár a nosztalgiája is túlzott – ha annyi értékes tévéjáték született volna harminc év során, akkor húsz év alatt nem kellett volna az ismétlésekbe beleunni, ahogy írja –, azért vesztegethetett volna néhány oldalt arra, hogyan gondolkodnak, és a közszolgálatra adott pénzünkből milyen színvonalú műsort állítanak elő a köztévé mai működtetői. Itt van például a fenti kép: biztos, hogy például Ruttkai Éva és Psota Irén nagyságát akkor ismerik majd föl a fiatalabb nézők, ha az Önök kérték vagy az Már egyszer tetszett! című giccsegyvelegben táncolni-énekelni látják őket? S a hétfői adásszünetet – akár hiszik, akár nem! – csak 1989 januárjában számolták föl.
Infó: Sándor György: Kié a média? Argumentum, 163 oldal.
Top 5
1. Stachó László–Molnár Bálint (szerk): A médiaerőszak. tények, mítoszok, viták
Századvég. Vita azzal az állítással, hogy a bemutatottközvetített erőszak a társadalmi agresszió okozója.
2. Antalóczy Tímea–Füstös László–Hankiss Elemér: (Vész)jelzések a kultúráról
L’Harmattan. Azok antológiája, akik szerint a kultúrával baj van.
3. Bajomi-Lázár Péter: Média és társadalom
Antenna. Hogyan viszonyulnak az emberek a modern médiához.
4. C. Hallin–Paolo Mancini: Médiarendszerek
Gondolat. A médiarendszerek három típusa: a polarizált pluralista, a demokratikus korporativista és a liberális.
5. Christopher Horrock: Baudrillard és a millennium
Alexandra. A kultúra kritikája a posztmodern média korában.
