Itt szálltak meg többnyire a sztárok (mármint azok, akik nem ragaszkodnak a méregdrága Cipriani szigethez), itt álldogáltak naphosszat a bámészkodó fesztiválturisták, és itt futott össze esténként a nemzetközi filmszakma apraja-nagyja. A mustra vetítési és szakmai helyszíneinek helyt adó egykori Casinón meg nyomasztóan érződik, hogy a Mussolini által felhúzott épület fölött bizony eljárt az idő: a rideg és olykor ízléstelenül díszített, monumentális terekbe évről évre nehezebb életet lehelni. Persze épül már az új – a tervek alapján leginkább fejre állított fürdőkádra hasonlító – filmpalota, de hogy délies csigalassúsággal, az biztos. A tavalyi gödörtől eljutottak ugyan a betonalapig, de ténylegesen semmit sem haladt a beruházás. Az elkerített építési terület viszont arra tökéletesen alkalmas, hogy „a sebzett oroszlán” hangulatot gerjessze, és folyamatos tipródást generáljon. Igaz, ezt legalább a filmfelhozatal feledtetni látszik.

„És mi lesz, ha megöllek, te majom?” – ezt a kérdést Antal Nimród teszi fel a Machete borzasztóan rosszarcú főszereplőjének, Danny Trejónak az egyik jelenetben. Természetesen magyarul, hogy kellőképpen kontrasztos legyen a latinokkal teli környezetben. Antal Nimród cameója nem véletlen: Robert Rodriguez őrá bízta a Ragadozók rendezői székét, és ezek szerint annyira bejött neki Nimród, hogy színészként is alkalmazta a saját filmjében. Azaz, ahogy Rodriguez lapunknak fogalmazott: előjött belőle a tanár bácsi, mivel sokkal jobb az a rendező, aki már játszott.

Konkrétan a Machetéről: ez egy újabb grindhouse, azaz az éjféli mozik B kategóriás művei előtt önironikusan tisztelgő film. Quentin Tarantino és Rodriguez közösen készítette el a nagy betűs Grindhouse-t 2007-ben, amelyet a forgalmazás során kettészedtek, így a Halálbiztos és a Terrorbolygó külön került a mozikba. Így lemaradtunk a két filmet összekötő áltrailerekről, melyek közül az egyik volt a Machete. A rajongók világszerte (ahogy a negyed évszázad színészi munka után az első főszerepére vágyó Trejo is) rápörögtek az ötletre, és végül Rodriguez beadta a derekát, megteremtve a latin szuperhőst, aki bosszúhadjáratában senkinek sem kegyelmez. Ráadásul egészen elképesztő társaságba keveredett: számos mozilegenda vállalta, hogy egy jót röhögjön saját magán. Steven Seagal például életében először játszik gonoszt (eddig szinte meg sem sebesült a filmjeiben, bezzeg most…), Don Johnson a Miami Vice óta nem volt ilyen cool, Lindsay Lohan szinte önmagát, a bulvárbotrányhőst hozza, Robert De Niro meg lubickol a bohóc politikus szerepében. Egyedül Jessica Alba alakítja komolyan a szerepét, nem is rosszul.

A Szigorúan piszkos ügyek trilógiája révén Magyarországon is ismert Andy Lau visszahozta a filmvászonra a legendás bunyóst, Chen Zent, akit először Bruce Lee személyesített meg a Tomboló ökölben (1972), majd Jet Li A vörös sárkány legendájában (1994). A harmadik verzióban a neves harcművész, Donnie Yen öltötte magára a legendás figura elegáns ruháit, hogy halomra verje a fél világot – vele nincs is semmi gond. A rendezői koncepcióval viszont már annál inkább, mert egyes jelenetekben szuperhős tulajdonságokkal ruházza fel Chen Zent, így az egész már inkább mese, mint rendes legenda benyomását kelti. A filmbe beleerőszakolt klisé- és közhelyhalmaz sem segít a dolgon, a fekete-fehér dramaturgia meg pláne nem. Az első világháború utáni Kínában játszódó műben nemcsak az ottlévő briteket és japánokat karikírozza, de magukat a kínaiakat is, ami teljesen hiteltelenné teszi a filmet.Mondjuk, ez az első tíz percben kiderül, amikor Párizs 1917-es ostroma alatt Zen puszta kézzel egy egész német alakulatot kiirt. Ami biztos: ez a mű nem ingatta meg Bruce Lee királyságát, már ami a kung fu filmeket illeti.

Darren Aranofsky a Fekete hattyúval viszont ismét a csúcson van, egyértelmű, hogy Christopher Nolan mellett ő ma a tengerentúli filmgyártás legnagyobb rendezőegyénisége. Fájdalmasan erős filmje elsőosztályú pszichodráma a tökéletességet mindenáron, akár a saját fizikai épségét is semmibe véve kereső balett-táncosnőről – Natalie Portman megrázó alakításában. Számos motívumában és eszmeiségében kapcsolódik a rendező korai műveihez, a kultikus π –hez és a nem kevésbé elismert Rekviem egy álomért címűhöz. (Ezért is bosszantó, hogy a hazai jogtulajdonos jelen állás szerint nem mutatja be moziban.) Tipikusan az a film, amelynek megnézése fájdalommal teli élmény, és később is nehezen megy ki a fejünkből. Az antik korban már ismerték ezt a jelenséget. Ez maga a katarzis.

Csákvári Géza Kiküldött munkatársunk jelenti Velencéből

A fesztiválon egyre erősebb a „sebzett oroszlán” hangulat