Nem Kutya
A STP esetében viszont élünk a gyanúperrel, hogy nem az „ezek vagyunk mi” attitűd döntött a lemez címe mellett, hanem – ahogy egy szaktárs meg is fogalmazta már – hogy nem jutott eszükbe az égvilágon semmi. Semmiről. A rosszmáj azt mondatná, az is ötlettelenség eredménye, hogy három dal koncertverziója is helyet kapott a lemez legvégén, töltsük meg azt a lézerkorongot, ha már pénzt kaptunk rá. A Between The Linesszal nem lőttek mellé, mert vitán felül a lemez legjobb szerzeményei között a helye, de a Hickory Dichotomy és a Vasoline kapcsán már akadnak fenntartásaim.
Hogy mit akarhattak demonstrálni mondjuk a Bagmannel, a Peacoattal, a First Kiss On Marsszal vagy a Maver című izével, még most sem nagyon értem, kivéve, ha az ötlettelenséget, mert azt viszont nagyon is sikerült. Ennek ellenére sem mondható, hogy kifejezett kínszenvedés volna végighallgatni ezt a 16 szerzeményt, mert a srácok nyilván nem felejtettek el zenélni, és továbbra is nagyon szépen szólnak a dolgaik. A rutinos STP-hallgatóban azonban jogosan támad némi hiányérzet – pláne, hogy legutóbbi, Shangri-La Dee Da című sorlemezük óta azért eltelt némi idő. És aki kilenc év alatt nem gyúr ki valami elementálisat, az inkább akassza szögre a gitárt és meséljen a srácainak arról, hogy öcskös, egykor mi voltunk a világ egyik legjobb rockbandája. A Stone Temple Pilots hasoncímű anyaga kambekknek halvány, és hát sima sorlemeznek sem valami tökös. Kár.
(Stone Temple Pilots: Stone Temple Pilots; Atlantic Records 2010)