Volt a Művészetek Völgyében egy jó hangulatú, százévesforma körhinta, amelynek millenniumi tekintetű falovai közé egy kis izsevszki tekintetű Moszkvics-forma autó is bejutott. Nem messze tőle egy Sporthorgászat című bódé állott, ahol műanyag szamurájkardokat, polimerjogarokat és szivacs dobókockákat lehetett nyerni, mellette, a Dobozdobáló című pavilonban pedig plüssmajmokat és nemzetiszínű sörnyitókat helyeztek közeli kilátásba. Ez az eklektika erősen zavarba hozott bennünket, jó ideig abban a meggyőződésben voltunk kénytelenek élni, hogy művészetek ide, völgye oda, ez nem több, igaz, nem is kevesebb, mint akármelyik alsófalusi búcsús felvonulás. Tévhitünket a minap azonban eloszlatták: ez az ország egyetlen védett mutatványos kollekciója, és nem a plüssmajmok és a szamurájkardok dacára, hanem részben éppen miattuk.

A több generáció óta vásári kitelepülésekből élő Greznár család gyűjteményét a Néprajzi Múzeum védette le, nagyjából tíz éve, amikor a muzeológia új irányt vett, azzal a mottóval, hogy a jelenkor tárgyait is gyűjteni, óvni kell, mert el fognak tűnni, és akkor ötven év múlva senki se fogja tudni, mi volt körülöttünk a második évezred elején. A Greznár-kollekció tökéletesen beleillett az új képbe; a védelem indoklása szerint a kiállításokon látható tárgyak az archiváló emlékezet és a múzeumi raktárak szereplői, Greznárék vurstlijában viszont az élő tárgyalkotó népművészet, a kortárs hétköznapi kultúra elevenedik meg. Őrzi a hagyományos, régi mesterséget és annak kellékeit, de abba beleépíti a mai fogyasztói kultúra elemeit. Él és reflektál a múló időre, sokkal inkább, mint a kézművesvásárokon látható tárgyak, amelyek legtöbbször valós vagy képzelt autentikus kép nosztalgikus rekonstrukciói csupán. Így nemesül meg a plüssmajom és a szamurájkard.

Más, védelemre érett vurstlit egyelőre nem látnak – árulta el az intézmény munkatársa, Tóth G. Péter muzeológus –, azt azonban már erősen fontolóra vették, hogy a cirkuszok és a bábszínházak vidékén körül fognak nézni. Tóth szerint legalább egy tucat olyan cirkusz lehet határon innen és túl (túl főleg a Felvidéken), ahol bőven volna mentenivaló. És máshonnan is. Tóth, ha rajta múlna, azonnal védettség alá helyezné például a 70-80-as években virágkorát élő, mára azonban szinte teljesen kihalt vendéglátós cigányzenét és a hozzá tartozó tárgykultúrát, a Balaton-parton szinte egyenruhaként hordott színes műselyem mellényt a hozzá tartozó lakkcipővel, a hangszereket és az utazások matricaemlékeivel teleragasztott hegedűtokot.

Az új felfogás szerint persze nem csak a polimerjogar vagy a bohócruha lehet relikvia. A Néprajzi Múzeum által hálózatba szervezett MA-DOK (a ma dokumentálása) névre hallgató program keretében 2002 óta – úgy egytucatnyi kiállítótérben – hétköznapi tárgyak százait mutatták be a publikumnak, amelyeket nap mint nap látunk, kerülgetünk, kézbe veszünk. Egy 1901 körül véghezvitt kortárs Balaton-kutatás és tárgygyűjtés 100 évvel későbbi megismétléseként pár éve megrendeztek egy új Balaton-kiállítást (Zsákmány címmel, Veszprémben), amelyen a mostanság tipikus horgászattal és a kortárs halfogás (nagyüzemi halászat) más attribútumaival ismertették meg a hálás közönséget. Máskor a hatvanéves, de hazai múzeumi terekben hatvan évig méltatlanul mellőzött polimerek világával szembesítették, többek között olyan végtelenül triviálisnak tűnő eszközökkel, mint a citromfacsaró vagy a bevásárlócekker (a Néprajzi Múzeum Műanyag címmel megrendezett kiállítása). Volt farmernadrágtárlat is, ahol más kiválóságok mellett Karácsony János énekes-gitáros egyik régi, kedves gatyóját is láthatóvá tették, egyszer megmutattak egy Újpalotáról elmentett, komplett pattogatottkukoricás bódét, nemrég pedig a mobiltelefonok evolúciójába avatták be az érdeklődőket – és sorolhatnánk.

Tóth G. Péter szerint gyakorlatilag bármilyen közönséges, mai használati tárgyat ki lehetne állítani, ha az tud történetet mesélni. Valakiről, aki birtokolta – még akkor is, ha a delikvenst a szűkebb családján kívül a kutya sem ismeri –, egy helyről, amelyre jellemző vagy egy kulturális-technikai korszakváltásról, amelynek kishíján áldozatul esett. Akár egy sáros gumicsizma is érdekes lehet, ha tudjuk, ki, hol, mikor, miért sározta össze. A tálaláshoz persze elengedhetetlen a jó „múzeumi” tárgyleírás, hisz ettől lesz a hétköznapi tárgyból „múzeumi tárgy”. Nagy kérdés persze, hogy honnan tudja a muzeológus, mi az, amit érdemes közszemlére bocsátani. Ebben főleg saját megérzésére hagyatkozik, de sokat számít a küldetésre szánt pénz és a kapcsolatrendszer is. Egy biztos, a MADOK-programban még nem nyúltak mellé, eddig minden tárlat sikeres volt – jegyezte meg.

Remélhetőleg így lesz eztán is. A következő terv a panellakások evolúcióját feldolgozó kutatási program. Ez nagyjából arról szól majd, hogy ha volt egy szoba, amelyet egy panelházban a harminc évvel ezelőtti megépítésekor az akkor jellemző steril, gyári állapotában átadtak, azt ennyi idő után hogyan alakították a maguk képére a lakók. Hogyan szabták át, rendezték be újra és újra az évtizedek során, egészen máig. A folyamatot családi képek és dokumentumok, valamint archív mozgóképek segítségével lehet megidézni. Ugyanitt egy másik projektum a Szabó család Szentendrén munkacímmel fut egyelőre. Ezt a kiállítást a Pest Megyei Múzeumi Igazgatóság rendezi abból kiindulva, hogy a 48 évig futott rádiós sorozatban szereplő ó Szabó család egyszer valóban járt a Szentendrén, pontosabban a széria egy részét ott vették fel. Ez a kiállítás egy valójában tárgyak nélküli világot (hangjátékot) próbál meg a hetvenes évek tárgyaival illusztrálni.

Greznárék vásári kollekcióját a muzeológia új útjait járva helyezte védelem alá a közgyűjtemény