Eltökélte, hogy létrehoz Siófokon egy olyan kulturális intézményt, amely nemcsak a városban, a Dunántúlon, hanem az egész országban egyedülállónak számít.

A vállalkozó öt évvel ezelőtt talált rá megálmodott kortárs művészeti központjának reménybeli „otthonára”, a Balatonparti város egykori kenyérgyárára. Első pillantásra beleszeretett a régóta elhagyatottan álló épületbe. Kibérelte, munkához látott. Csapatot toborzott maga köré, művészettörténészt, szobrászt, építészt, PR-szakembert válogatott a gárdájába, majd megalapította a volt gyárban a – kenyér sütési hőmérséklete után – 320fokra keresztelt intézményt. Pénzt, időt, energiát nem sajnálva helyrepofozta az üzemcsarnokot, és 2007-ben megrendezte az első kiállítást. Azóta pedig egymást érik a tárlatok, mások mellett fiatal kínai, mexikói fotográfusok, magyar képzőművészek alkotásait állították ki a 320fokban, amely évről évre ismertebbé vált. Időközben a vállalkozó hozzájutott a kenyérgyár mellett lévő egykori szódaüzemhez is, ahol például graffitiversenyt szervezett.

Sokáig minden a tervei szerint alakult, ám megtorpant a kultúrprojekt, amikor belekezdett volna az üzemek teljes felújításába, átalakításába. A grandiózus, ötmilliárdosra tervezett fejlesztéshez ugyanis vállalkozóként nem talált megfelelő pályázati lehetőséget. Mindez közrejátszott abban, hogy az időközben megvásárolt üzemcsarnokokat – bekerülési áron – átadta a siófoki önkormányzatnak. A város ugyanis jobb esélyekkel indulhatott pályázatokon. A terv bevált: eddig másfél milliárd forintot irányzott elő a beruházásra az unió. A közelmúltban elkészültek az új – ultramodern, kiállításoknak, koncerteknek, filmvetítéseknek otthont adó – létesítmény látványtervei, jövőre pedig indulhat is az építkezés első üteme.

Noha Juhász László hivatalosan ma már „csak” szaktanácsadója, működtetője az általamegálmodott és létrehozott 320foknak, a siófoki városházán úgy tartják: ma is ő az intézmény és a tervezett beruházás mindenese, motorja. Felkészültsége, kitartása nélkül megállna az élet a volt kenyérgyárban. Balázs Árpád, a város polgármestere mindezt azzal egészíti ki: „Nem kivételes, de példaértékű, ha egy üzletember karrierje csúcsán egyszer csak úgy dönt, hogy saját vagyona gyarapítása helyett szülővárosáért, a köz érdekében kezd dolgozni.”

– Több oka van annak, hogy belevágtam ebbe a projektbe. Rettentően zavart például az, hogy Siófokot az emberek többsége a Balatonnal, a bulizással azonosítja. Lokálpatriótaként régóta azon járt az eszem, hogy miként lehetne egy igazán nagy dobással átalakítani a városról alkotott képet. A kortárs művészetek rajongójaként, műgyűjtőként pedig nem volt kérdéses számomra, hogy mit kell tennem – mondja az ötvennégy éves Juhász László.

Az csak később derül ki, hogy akadt azért más is, ami motiválta. Mint meséli, vallja azt a bölcseletet, amely szerint az ember életének három szakasza van: kezdetben tanulunk, később felhasználjuk tudásunkat, végül pedig, mivel a túlvilágba semmit nem vihetünk magunkkal, vissza kell adnunk az addig megszerzett ismereteket, javakat. Ő pedig úgy érezte, eljött életében a harmadik szakasz.

A 320fok létrehozásához az ötlet, az elkötelezettség mellett más is kellett: sok pénz például. Juhász Lászlónak azonban ez is rendelkezésére állt – igaz, meglehetősen kacskaringós utat járt be, mire sikeres üzletemberré vált. A siófoki általános iskola után Veszprémben szerzett érettségit és vegyésztechnikusi végzettséget. Aztán Pécsre került, ahol matematikatanár–népművelő szakon tanult, hogy később egy negyedik szakmába „kóstoljon bele”. Egy tanára ajánlására felvették a Pannónia Filmstúdió pécsi műtermébe, ahol megmászta a szamárlétrát, és végül gyártásvezetőként dolgozott. A vegyész–tanár–népművelő–gyártásvezető Juhász László úgy érezte, megtalálta a helyét a világban, ám hamarosan újra váltott.

Édesapja visszahívta Siófokra, hogy vegye át tőle apró vasboltjának vezetését. „Halvány gőzöm sem volt arról, hogy mi a különbség a kapupántcsavar és a facsavar között, de beálltam a pult mögé” – mondja. Hamar beletanult a kereskedésbe, s már az ötödik vagy hatodik boltját nyitotta, amikor végre megkapta édesapjától a régóta vágyott elismerést: „Úgy tűnik, nem viszed csődbe az üzletet!” Juhász László örült, elégedett volt – majd nem sokkal később csődbe vitte az üzletet. Több vállalkozó ismerősével áruházat nyitott, de nem jött be számítása, szinte mindenét elveszítette. Nulláról kezdte újra, visszatért apja egykori négy négyzetméteres üzlethelyiségébe, majd a kilencvenes évek elején egy okos húzással állt talpra. Nyugati mintára az előre csomagolt csavarokban látta meg a nagy lehetőséget. Kezdetben maga dobozolta a csavarokat, s az akkoriban sorra nyíló barkácsáruházak, hipermarketek jó megrendelőnek bizonyultak. Beütött a nagy üzlet, Juhász pedig ezután egyre bővítette cégét, ami végül az ország egyik legnagyobb – több területen is piacvezetőnek számító, száznegyven embernek munkát adó – barkácsnagykerévé nőtte ki magát.

Míg sok cégtulajdonos hasonló helyzetben még nagyobb birodalomra, még több millióra vágyik, a siófoki vállalkozó egész másként gondolkodott. Mint mondja, évek alatt tudatosan készült a generációváltásra, kinevelte azt a fiatal, ambiciózus, felkészült szakembergárdát, amelynek egy nap átadhatta a vezetői feladatokat. Amikor pedig úgy látta, hogy készek a feladatra, kiszállt az üzletből, átadta a stafétabotot, hogy álmai megvalósításának élhessen.

Tulajdonosként ma is felügyeli ugyan a „boltot”, de felesége és kislánya, valamint két, első házasságából született nagyfia mellett a 320foknak, pontosabban a kortárs képzőművészetnek szenteli életét. Juhász László ugyanis – bár erről ő maga hallgat – nemcsak kiállítási lehetőségekkel támogatja a fiatal művészeket: mecénásként, pénzzel, eszközökkel is sok alkotót segített már.

Juhász László, mecenas, Boda írása, Arcok, kenyérgyár, Siófok.