Alapos és lelkiismeretes válogatással búcsúzik a popszíntértől a norvég trió. Az 1985-ös, bemutatkozó albumtól (Hunting High and Low) mindmáig eltelő két és fél évtized legfontosabb dalait magába foglaló album nemcsak a rajongóknak ad megbízható képet az A-ha munkásságáról.

A megbízhatóságot már a két korongon helyet kapó 39 dal önmagában is bizonyítja: mindent beválogattak, amire valaha is rávetült a sláger gyanúja. Így olyan csemegék is szerepelnek itt, mint a kissé mellőzött The Blue Sky a debütalbumról, a There’s Never A Forever Thing a Stay On This Roadról vagy a Slender Frame az East of the Sun, West of the Moonról. Ha van is hiányérzetem, de ezt tényleg már csak kötelező kötözködés mondatja velem, akkor az épp ehhez az albumhoz kapcsolódik: a címadó dal igazán elfért volna a többi között. A 25 tulajdonképpen egy korábbi válogatás, a Headlines and Deadlines kiegészítése a kislemezeket tartalmazó Singles-albummal, plusz az azóta készült két korong legjobb dalaival. És igen, itt van az utolsó hangos dalnak szánt Butterfly, Butterfly is.

Persze, talán még a legelvakultabbaktól sem lehet elvárni, hogy egy ültükben végighallgassák a 156 perces anyagot, de ha valaki mégis megteszi, akkor bizony azzal a kellemes következtetéssel eshet ágynak, hogy a norvégok a jó skandináv recepthez méltón, nem túl szeszélyes fajták. Az A-ha pályája is mellőzte a nagy hullámvölgyeket és -hegyeket, zsákutcákat és kanyarokat, mondhatni, okos rutinnal oldotta meg a neki jutott időt. Sosem volt túl giccses vagy túl közhelyes ahhoz, hogy gyorsan elfelejtsük, de túl forradalmi sem, hogy új fejezetet írjon. Tette a dolgát. Különcködés és allűrök nélkül. És talán épp ez volt benne a legszimpatikusabb.