Szvoren Edina elbeszéléseit esztendők óta komoly ajánlatnak tekinti a szerkesztői közmegegyezés: az 1974-ben született szerző művei jó ideje ott csillognak fontos folyóiratok élén, antológiák lapjain, és írójuk nevének említése már ma sem csupán pártfogói vagy maroknyi nemzedéktársa körében kelt elismerést. Az írónő most –gondos mérlegelés után – végre könyvbe gyűjtötte az elmúlt évek színe-javát, első érett elbeszéléseinek zömét. Milyen is hát ez az első kötet?

Első és utolsó szavunk: ragyogó. Egy igazi elbeszélői tehetség fényesen sötét bemutatkozása. Stílusa egyszerre aggályosan csiszolt és nyers. Milyen a témavilága? Komor és tüskésen elmosódó. Valaki például arra ébred – vagy azt álmodja –, hogy egy karmos daru bontja házának falát (e két tudatmozgást Szvoren Edina mesteri adagolással elegyíti). Vagy: a szülők egy kapatos szilveszteri estén végre-valahára felajánlják jó negyvenes lányuknak a tegeződést. Vagy egy harmadik írásban: apuka és porontya kitroliznak az állatkertbe, hogy közösen barangoljanak a szabad ég alatt, a ketrecek között.

Ahogy megpendítem a témákat, ébredek is rá, hogy Szvorennél a téma másodlagos jelentőségű. A novellák lényegét ugyanis nem ez adja. Hanem mi? Többnyire valamiféle elnyújtott, horzsolt hangnem diszharmóniái zsúfolják tele az elbeszélői teret. A szöveg hangja néha fémesen peng: az ábrázolt világ mintha maga is gyakran gyötrelmet okozna, amolyan sistergő szűkölésre késztetné az alkotót.

Ami a szerkezetet illeti, Szvoren Edina nem vonalakban rögzíti, hanem inkább foltokban rakja fel anyagát – súlyos, nyomasztó tapasztalatokra épülő szaggatott drapériáit. Írásai nem is cselekményívekből bomlanak ki – mondhatnám, inkább meglepő képzettársítások, váratlan történetelágaztatások, szürreális mellékvágányokra sikló ihletszálak mentén sejlenek fel az olvasó tudatában. Ami pedig a jellemábrázolást, a figurális árnyalást illeti, az írásokban megbomlott családokat látunk, egymással szemben legfeljebb a nagylelkű tétovaság vagy csiklandó ígéretesség gesztusait gyakorló szereplőket. Az olvasó zömmel az érzelmek harmadik harmadában kukkant a történetbe, amikor már éppen csak a végkifejlet záradélegesen érzékel és felvetít egy világot; és remélhető, hogy később – prózájának érése folyamán – sokrétűen tudja majd megérzékíteni a figurák saját életigazságait, a tapasztalat összes dimenzióját.

Szvoren Edinarendülést, de ihletetten terveli ki a meghökkentő helyzetet; még nem gerjeszt feszültséget, de lépten-nyomon érdeklődést kelt; még alig teremt spirituális vonatkozást, de roppant érzékletesen ábrázol egy konfliktust. Mondhatnám: minden idegszálával érzékeli a gomolygó nyerseséget, de mintha egyelőre szabódna attól, hogy érzelmi fokozással sűrítse, és így állítsa emelkedő érzelmi pályára a szöveget. Meglehet, éppen az élet számos mozzanatát átitató gátlásokat sejteti meg velünk ez a feszélyezett modor. Mert amúgy – a szöveg minden zugában – bámulatos pontosságról tesz tanúságot.

Aprólékos, parányi megfigyeléseket halmozó stílusából fakadhat, hogy voltaképpen bármiről ír, érdekes. A lényegre törő látásmód és a mot juste keresése minden fordulatában jellemzi a könyvet. Szvoren szövegeit az érzéki hasonlatok itt-ott egyenesen a költőiség szférájába emelik. Az olvasó örömmel merül el a finom fiziológiai részletekben. Ugyanakkor – a stiláris írói káprázatok következtében – olykor elterelődik figyelme az elbeszélés alapvető érdekéről, a tétről. Miközben elhelyezkedik a történet motivikus pástjain, el is veszíti a fonalat.

Szvoren Edina, semmi kétség, már minden tapasztalathoz, tetemes írói eszköztárhoz vissza tud nyúlni – és közel van ahhoz, hogy minden kis ténynek összetett jelentést kölcsönözzön. A szeme már mindent lát. Kívánom, építse is be ezt a mindent írói szemléletébe.