Azt, hogy a „három” szavunk finnugor eredetű, a „nadragulya” a görög–latin „mandragorából” alakult, a „papucs” meg a törökből került hozzánk, azt – sok-sok ezer más szavunk történetével egyetemben – a laikusok is hovatovább másfél évszázada megtudhatták már a kor legnagyobb, terjedelemben máig sem felülmúlt vállalkozásából, Czuczor Gergely és Fogarasi János 1862 és 1874 között megjelent, százhuszonkétezer címszót tartalmazó munkájából. A magyar nyelv szótára a hazai nyelvtudomány akkori fejlettségének és a szerzők szakmai felkészültségének színvonalán egyszerre volt értelmező és történeti szótár.

Az eredeti kiadás hat kötete ma már nagy ritkaság. Néhány éve azonban megjelent CD-n (Arcanum Adatbázis Kft.), az első kötetek hasonmása is hozzáférhető (Pytheas Kiadó) immár, néhány hete pedig ott van a boltokban a Tinta Könyvkiadónak az Etimológiák, szóelemzések a Czuczor–Fogarasi szótárból című hétezer szócikkes, a könnyebb olvashatóság kedvéért a maihoz közelítő helyesírással közreadott, első renden Jankovicsné Tálas Anikó szívós, értő fáradozását dicsérő válogatása.

Hogy most csak ez utóbbiról szóljunk, le kell szögezni: a mindenkori nyelvhasználat tekintetében voltaképpen mindegy, hogy valamely szavunk mióta létezik s honnan jutott a magyarba. Múltunk – és nemcsak múltbéli nyelvünk – minél alaposabb megismerése, identitástudatunk milyensége szempontjából azonban fontos tudni, hogy mióta ismerjük, használjuk a három, a nadragulya vagy a papucs szót s a többi sok százezret. Czuczor és Fogarasi nem mindent tudott jól, a tudós előszót író Simoncsics Péter olyan koraszülöttnek tartja munkájukat, amelyik „többre vállalkozott, mint amire képes volt”. Ennek ellenére a nem szakembernek is tanulságos, elgondolkodtató és – ha szótárról szólva furcsának tetszhet is – szórakoztató a válogatás. Alighanem csak kevesen tudják, hogy az abajdoc vagy abajdóc – az eredeztetés pontosságától függetlenül – gabonafélék elegye, búzarozs keverék, azaz kétszeres. Az sem közismert, hogy a székelyek körében a szótár szerint talán az ölni ige tövéből származó (mai tudásunk szerint azonban föltehetőleg a honfoglalás előtti csuvasos szóból átvett) ülü az ölyv, a kánya elnevezése. A „vén banya” jelentésű koffantyú magyarázata pedig: „törzsöke: kofa, a tyú képzőben némi tréfaság látszik rejleni”.

Mindezeken kívül másért is üdvözlendő a Czuczor–Fogarasi-válogatás. Ahogyan az eredeti kötetek beleszóltak a korabeli ugor–török vitába, e mostani is felhasználható a finnugor – török/sumer/japán/Földön kívüli eredetet firtató, ideológiai-politikai mozzanatokat is bőséggel tartalmazó viaskodásban. A táborok minél hangzatosabb példákat keresnek és vélnek megtalálni az (igaz vagy téves) etimológiákat is tartalmazó szócikkekben. Ezért a kötetet lapozgatva készítsük a kezünk ügyébe a kiadó egy előző kötetét: az Etimológia szótár – Magyar szavak és toldalékok eredete megóvhat bennünket az egyebeken kívül a finnugor gyökerekről sem eleget tudó Czuczor és Fogarasi szócikkeiben található téves értelmezések elfogadásától. És attól is – erre különben már a két XIX. századi szerző is felhívta a figyelmet! –, hogy összekeverjük a nyelvrokonság és a genetikai rokonság fogalmát, hogy képzelt múlttal helyettesítsük néhány ezer esztendőnk valós históriáját.