A sanghaji világkiállítás magyar pavilonja csak az építészetet mutatja be, a többi kulturális programot épületen kívülre telepítették a szervezők. Az Expo Centerben tartották meg a magyar nap gáláját, a kéthetes Art Forum Hungaryt pedig a MoCaban, azaz a Kortárs Művészeti Múzeumban. A protokolleseményektől távol tartotta magát Eötvös Péter. Messziről, az emeletre vezető lépcső-folyosóról nézte, ahogy Palya Bea énekel az úgynevezett interaktív zenei dóm bejáratánál. Ez a kottákkal illusztrált gömbszerű sátor a kortárs magyar zenét hivatott bemutatni, többek között Eötvösét.

Az emeletre érve kiállítás és filmvetítő közül lehet választani, a zeneszerző szinte gondolkodás nélkül a moziba lépett be: hosszabb és rövidebb animációs filmek váltották egymást, a János vitéz különösen népszerű. Hiszen Petőfi Sándort szinte mindenki ismeri Kínában. Szabadság, szerelem című verse kötelező tananyag az iskolákban.

Nem mintha nem látta volna korábban a János vitézt vagy a Lúdas Matyit Eötvös Péter, vagy a két Oscar-díjas mozit, A légy és a Maestro címűt. „A rajzfilm régi szerelmem” –mondta már az egyik fotókiállítás képei előtt. „Rengeteg magyar filmhez készítettem zenét”. Hogy mennyire fontos Eötvös életében ez a műfaj? Ezt jól tükrözi korábbi nyilatkozata a Muzsika című lapnak az Atlantisz című művéről, amely a magyar gálán is elhangzott: „ez a nagyzenekari darab számomra kimondottan zenefilm”.

Eötvös Péter nem csak azokhoz a filmekhez kötődik, amelyeknek ő írta a zenéjét. Legutóbb Polanski új művére és a Tetovált lány című svéd filmre váltott jegyet. Amúgy meg tudatos DVD-vásárló. A magyar filmek megőrzését kimondottan fontosnak tartja, hiszen jönnek a gyerekek, akiknek semmit sem mondanak az ő fiatalkorában, a hatvanas években készült alkotások. A jövőnek építi most a saját filmtárát. De nemcsak a mozikért rajong a zeneszerző, hanem a kiállításokért is. Ha teheti, végignézi a hazai tárlatokat, a kortárs művekre építő Ludwig Múzeumot kihagyhatatlannak tartja.

Negyven éve él kisebb megszakításokkal külföldön, ahogy mondani szokta: időnként bumerángként csapódik be a hazai zenei életbe. Most éppen Budapesten lakik, bár legfrissebb operáját, Az ördög tragédiája címűt a Bajor Állami Operaházban rendezte februárban Kovalik Balázs.

Otthon kevesebb lehetőséget ad a kortárs zenének a hazai kultúra –mondta lapunknak –, noha, akárcsak a színház, ez a művészeti ág is a virágkorát éli, a modern zene nagyon termékeny. Arra a felvetésünkre, hogy a hazai kulturális intézmények feltehetően a közönségnek akarnak megfelelni, azaz a nézők nem nagyon igénylik a „friss” műveket, a zeneszerző ingatta a fejét. A népszerűséget az Operaház és a többi zenei intézmény teremti meg. Egyszerűen a kínálatot kell megmutatni: nemcsak néha-néha előkapni egy művet, hanem garantálni a folytonosságot. Elvégre az iskolában sem a diákot kérdezik a tanárok, hogy mit tanítsanak.

Eötvös a Berlini Filharmonikusokra hivatkozott. A zenekar repertoárját tágra nyitotta Abbado, az ő nevének és hírnevének köszönhető, hogy a XX. századi zenét elfogadta a német társadalom. Most, hogySir Simon Rattle vezeti őket, egyenesen szárnyalnak. Mindemellett a városuk is kész zenei központ, öt olyan szervező erő van benne, amely párhuzamosan fejlődik: partnerei egymásnak, nem „partizánkodik” egyik sem.

Arra a kérdésre, hogy miért nem ő vállalja magára az efféle zenei központ kialakítását, Eötvös Péter azt felelte: egyedül ezt nem tudná megvalósítani. Ha néhányan összefognának, és lehetőséget is kapnának, akkor nem csak az UMZE árválkodna egyedül. Hiszen ha az előadókat nézzük, akkor világrangúak a magyar zenészek, de nincs zenei „információ” a jelenkorról, csak a szórakoztató zenéről. Olyan ez, mintha az irodalomban csak a lektűr létezne. A magyarok nem nagyon néznek az országhatáron túlra, és nincs is igazi mozgás nálunk. Akinek viszont feladata lenne, hogy terepet adjon a kortársnak, az nem teszi.

Eötvös Péter amúgy zenei mindenevőnek tartja magát. A muzsika szerinte korlenyomat, aki érti, az tudja dekódolni. De sajnos kevesen képesek erre. Pedig olyan információkat ad a korról, amilyeneket máshogy, más műfajban nem lehet kifejezni. Hogy ez a mindenevés milyen fokú, jól tükrözi: Sanghajban egyenesen frenetikusnak tartotta a gálán hallott beatboxot, azaz szájdobolást, és mint mondta, ha technót hall, akkor sem csavarja le a rádiót. Nagyon érdekli ugyanis, milyen eszközöket használnak, milyen a gondolkodásmódjuk azoknak, akikért milliók rajonganak.