Így osztanak ők
Mint emlékezetes, június végén hatósági razziákat tartottak a legnagyobb hazai torrentportáloknál (a fellépést a ProArt szervezet figyelmeztető levelei előzték meg), a hónap elején a VOLT Fesztiválon pedig a hanglemezkiadók szövetsége, a Mahasz piacellenőrzése nyomán a rendőrség razziázott a fellépő DJ-k körében. Mindkét fellépésnek komoly sajtó- és közönségvisszhangja volt, hiszen a VOLT-on például az egyik DJ laptopját is elvitték, ami korábban nem nagyon fordult elő.
A torrentügyben pedig nemcsak az keltett feltűnést, hogy átmenetileg a töredékére zuhant a magyar internetforgalom (a letöltési lehetőségek időleges megszűnésével), hanem az is, hogy a hatóságok ezúttal kizárólag az ingyenes letöltőhelyekre utaztak, az emelt díjas SMS-ekkel vagy más módon fizetőssé tett (de a szerzői jogdíjakat az előzőekhez hasonlóan szintén nem fizető, tehát explicit jogsértést megvalósító) szolgáltatókat nem bántották – mintha a jogvédőket nem is a bevételek elmaradása, hanem az ingyenes tartalmak léte zavarná a legjobban.
A fenti előzmények után szinte üdítő volt a Sziget békéje: sem a Mahasz, sem az adóellenőrök és a vámosok nem zaklatták a fellépő DJ-ket, miután a szervezők egyfajta átalánydíjat fizettek a lemezkiadókat tömörítő Mahasznak, és az utóbbi ezzel (az egy hétre szóló 100 ezer forint körüli összeggel) rendezettnek vette a jogdíjkérdést.
A jelenlegi szerzői jogi szisztémában ugyanakkor egy fesztivál viszonylag egyszerű eset mondjuk az otthoni letöltéshez képest. A Szigethez hasonló nyilvános rendezvényeken a zeneszolgáltatónak a szerzők, az előadóművészek és a hangfelvétel-kiadók képviselőivel kell megállapodnia: a fent említett átalánydíjjal a kiadók igényeit egy összegben rendezték. Az interneten – ahol a zene és a felhasználó közé többféle szolgáltató is beékelődik – jóval összetettebbek a minden jogi igényt kielégítő (ennek folytán nem feltétlenül életközeli) megoldások.
Ha a világhálón valaki online zeneszolgáltatást kíván nyújtani, szintén rendeznie kell a zeneszerzők és szövegírók, az előadóművészek, valamint a kiadók jogait. A különféle jogkezelő szervezetek a három csoport közül egynek-egynek a jogkezelését végzik, vagyis az Artisjussal – a koncertekhez hasonlóan – egyben megállapodhat az ember a szerzőknek járó fizetnivalóról, de utána még külön kell tárgyalnia az előadók, illetve a kiadók képviselőivel. A szerzői jogok megváltására létezik az Artisjusnál átalánydíjas megoldás (felhasználónként havi 200 forintos minimumdíjért), de ezzel még nincsenek rendezve az előadókat, illetve a kiadókat megillető díjak. Nem csoda, hogy az átalánydíjas letöltési rendszerek egyelőre nem terjedtek el tömegesen: tudomásunk szerint a Vodafone és az UPC előfizetői rendelkeznek ilyen lehetőséggel. A gyakorlati problémát a hangfelvétel-kiadói jogok megszerzése jelenti, ami abból is látszik, hogy nem a teljes világrepertoárt, hanem csak egy-két kiadó kínálatát tudják a választékban tartani.
Azt a jogkezelők is látják, hogy az elmúlt 15 évben alapvetően megváltoztak a zenefogyasztói szokások, és ezt az átalakulást sem a jog, sem a zeneipar nem követte elég gyorsan. Tóth Péter Benjamin, az Artisjus kommunikációs igazgatója szerint még a nyugati országokban is szűk a legális kínálatú internetes zeneboltok elterjedtsége. Magyarországon ennél is sokkal rosszabb a helyzet: igazán széles választékú legális alternatíva nincs – pillanatnyilag ez a torrentoldalak legfőbb versenyelőnye. Hogy így alakult, azért a szakember szerint egy sajátos „22-es csapdája” szituáció is felelős: az emberek tömegesen szoktak át az ingyenes fájlcserélő szolgáltatásokra, és ez elszívja a keresletet a jogszerű szolgáltatások elől, amelyek így nem képesek megerősödni. Amíg azonban nincs reális alternatívát jelentő legális szolgáltatás, szinte értelmetlen fellépni a jogsértő kínálat ellen, hiszen ezzel a zenéktől vágnák el a fogyasztókat.
– Mivel az előző évtizedben a piac szemmel láthatólag nem tudta megoldani a legális internetes zenei tartalmak problémáját, szerintünk először is meg kellene vizsgálni, hogy milyen technikai, gazdasági és jogi okok hátráltatják a jogszerű szolgáltatások megerősödését. Valószínűleg állami beavatkozás nélkül a probléma nem oldható meg. Számunkra az a fontos, hogy a nagy internetszolgáltatókhoz és médiavállalatokhoz képest kis súlyú zeneszerzői réteg érdekeit is figyelembe vegyék majd a szabályozás során – hangsúlyozta Tóth Péter Benjamin, azt is hozzátéve: szerinte az átalánydíjas letöltési rendszerek irányába kellene elmozdulni.
Felvetésünkre – hogy amennyiben átalánydíj formájában is fizetnénk a letöltésért, akkor valójában duplán fizetnénk (tekintettel az adathordozók árába beépülő jogdíjra) – a szakember azt felelte: az adathordozó jogdíj az ő olvasatában kiegészítő (pót)megoldás. Az európai jogban így is említik, kompenzációs díjként. – Egy üres CD árának jogdíjtartalma alig 35 Ft, miközben a felmérések szerint akár 90 százalékban jogvédett tartalom kerül rá – említi az ismert ellenpéldát, hozzáfűzve: ennél sokkal jobb lenne, ha mindenki a valós zenefogyasztásáért fizetne – és a szerzők, előadók, kiadók is ez alapján kapnának jogdíjat.
Ami a jelenlegi szisztémában ténylegesen befolyó jogdíjbevételek felosztását, illetve az arra vonatkozó kritikákat illeti, Tóth szerint a felosztási szabályzatot maguk a szerzők állapítják meg, abba az Artisjus munkaszervezete nem szól – nem is szólhat – bele. Azt a paradoxont, hogy az ismert, népszerű zenekarok nem feltétlenül jutnak nagy jogdíjbevételhez, a szakértő szerint az okozza, hogy egy zenemű „jövedelmezősége” nem mindig vág egybe az „ismertséggel”.
Nagy jogdíjat annak a műnek lehet kifizetni, amely legális forrásból nagy jogdíjat termelt: így például a két nagy kereskedelmi televízió jogdíjai a sokszorosát teszik ki egy kereskedelmi rádió jogdíjainak – nem is beszélve egy-egy koncert elenyészőnek mondható jogdíjtermelő képességéről.
1. Hangfelvétel-kiadás. Egy kiadó 1500 példányban megjelenteti a lemezt, ezért hagyományos terjesztés esetén lemezenként 200 Ft jogdíjat fizet az Artisjusnak. 1500 x 200 Ft = 300 000 Ft. Ebből 11 százalék kezelési költség jön le (ezt szintén a szerzők választott testületei állapítják meg), vagyis bruttó 263 000 Ft-ot fizetnek ki, amit a lemez összes dalának összes szerzője között másodperc-arányosan osztanak fel. Ez egy ma tipikusnak számító kiadási modell. Régebben, amikor 15 000 példány is elfogyhatott egy ilyen lemezből, ez a kiadás 2 630 000 Ft-ot termelt volna.
2. Koncert. A kiinduló jogdíjmérték a koncertek esetén a jegybevétel 9 százaléka. Kétszáz néző esetén, akik egyenként 1000 Ft-os belépőt váltanak, a szervező összes bevétele 200 000 Ft. A fizetendő jogdíj 18 000 Ft, amit a 19 százalékos kezelési költség levonása után a szerzők között osztanak fel, azaz bruttó 14 580 Ft lesz az összes elhangzott mű összes szerzője között szétosztva.
