Mert mitől érzünk egy várost városnak? Valami sűrűsödéstől, valamitől, ami túl van a puszta lakhatáson és a hétköznapi szükségletek kiszolgáló terein – attól a nehezen meghatározható idő- és térbeli szövevénytől, amely észrevétlenül lebeg ott a levegőben, és amely történelemből, a kényszerűségek és adottságok sokszínű kultúrájából áll öszsze. Egy várának csak hiányával uralkodó várdomb, strand a legújabb korból, egy évtizedes szavalóverseny hagyománya, színjátszócsoport, még korábban egyetemisták, főiskolások visszatérő falukutató táborai – ilyen lényeges és lényegtelen apróságokból is áll össze.

A környezethez igen mértékletesen adagolt modernizmus

Apró vonzáskörzetével, a Hegyhát szintén nem túl népes falvaival a néhány ezres városkát korábban elkerülte az ipar, domonkosrendi kolostorával és a közeli Szentkút búcsújáró helyével inkább egyházias jellegű kisközpontnak számított. Ahol az utolsó szomorú tömblakóházak a hetvenes években épülhettek (igaz, találtam egy érdekes, kör alakú társasházat is), érezhetően a kicsit is meg kell becsülni. Itt a bármilyen új is nagy szó, a korszerűen új pedig szinte luxus.

Ezért meglepő aztán, amikor a parányi városmag dacára is szinte eldugva lehet csak megtalálni az új művelődési házat, amely tavaly vette fel Nagy Gáspár nevét (a költő a közeli Bérbaltavár szülötte).

De ugorjunk újra az elejére: bármennyire kicsi is az a városi szövet, létező – az új épület helyét a történelem jelölte ki a domonkosok kolostora mögött. A korábbi művelődési ház ugyanis a kolostor épületében és a hátuljának tapasztott nagyteremben működött, és a tavaly elhunyt szombathelyi tervező, megyei főépítész Németh István ezt a volt színháztermet építette tovább úgy, hogy egyben le is választotta a műemlékről. Az új kulturális központ homlokzati dobozformája tehát szerkezetileg öröklődött tovább, ugyanakkor meglepetésszerű, faborítású „potrohban” folytatódik, és lépcsőzik szolidan lefelé a telek enyhe lejtőjében.

Ezért a frappáns leválasztásért határozott jó pont jár: az új épület úgy lép el a jóval tekintélyesebb kolostortömb árnyékából, hogy fölösleges párhuzamokat sem akar teremteni. Mérsékelt, de a környezethez igen mértékletesen adagolt modernizmus ez, olyan, mint egy jóízű, de józan kijelentő mondat. A fa nyilvánvaló hangsúlyai egy ilyen erdős környéken érthetőek (miközben a vidéki Magyarország konzervativizmusáról és egyben Makovecz vonzalmairól se feledkezzünk meg), ugyanakkor az épület egyáltalán nem heroikus faköltészet, kockatagjának világos bazalttömbje egyszerre könnyed és lappang benne valami masszív vár- vagy bástyaszerű is. Ehhez a sallangmentesen határozott nyitó képhez kapcsolódik a lejtőbe telepített új színházterem, fa tetőszerkezetének hármas lépcsőztetése aztán itt-ott – főleg a beugróinál, az illesztések burjánzásával – azért bonyodalmakhoz vezet. És belül, a színpad körül is elméretezhettek elsőre valamit, mert kissé mélyen ül a nézőtérhez képest, ugyanakkor a nagyvonalú fa tetőszerkezet itt is érvényesül.

A kolostor felújítása egyébként most zajlik, kívül nagyrész már kész, és így látni igazán, milyen szerencsés városi súlypontot teremt majd itt új és a megújított régi találkozása. Csak sikerüljön majd igazi, városi funkciókkal is megtölteni.