Az Ezo.tv műsorát nézem a TV2-n, a feleségem szerint nem vagyok normális.

Szerintem sem, de akad két érvem: 1. mégiscsak munkaköri kötelesség; 2. mégsem pornóadót nézek. Azt meg már csak halkan teszem hozzá, hogy anno rendkívüli módon érdekelt a tárgykörön belüli asztrológia; a nap és az aszcendens kvadrátban áll, ilyesmik. Nem a napi bulvárhoroszkópról beszélek, éloéloélo, hogy ma boldog napod lesz, kedves Skorpió, a munkahelyeden előléptetnek, a csillagok szenvedélyessé változtatnak, és a sarki boltban este hét után is mosolygósan adnak neked friss tejet; nem, mert ez általában hülyeség, a munkahelyeden tojnak rád, este legföljebb a söröddel van erőd pörögni, a sarki boltban pedig unott arccal közlik, elfogyott. Hanem én hiszem, hogy az ezotériának van alapja, például megannyi asztrológiai könyv alapján anynyi feltétlenül állítható: e kérdés megfigyeléseken nyugvó, komoly jártasságot igénylő valami, amelyről felületesen nem érdemes megnyilvánulni.

És akkormost vissza Kálmánnéhoz. Az addig rendben van, hogy a hívás díja 475 forint/perc (plusz áfa), s hogy az ezotéria másik, citált sarokpillére, a kártyából jóslás is lehet príma dolog, na de az már legalábbis véleményes, lehet-e szellemek létéről köszönés után három-négy kártya pultra dobásával nyilatkozni? Én speciel nem lennék ennyire bátor, pláne, hogy egy éber férj is van a házban.

Jó, az úgynevezett tisztánlátó (a kártyajós) nyilván olyan, mint egy küldetéses film főhőse, aki az elején összeráncolt homlokkal meglátja a célszemélyt, majd a retinájából indított számítógép adatai alapján rögvest megtudja a nevét, a címét és a lábméretét – néhány snitt üldözés, verekedés a főtér közepén, aztán az atomgép biztonsági kódjával irány a központ –, ám ennyire ne legyünk már gyorsak. Pláne, hogy Kálmánnénak még csak visszacsatolni sincs ideje, hogy hohó, nem úgy van az, a minap hajnal kettőkor magától beindult a mosógép azzal a kis csini, piros ruhámmal, jól össze is ment: tudniillik az ezotévések az üdvözlés, a gyors kártyadobás és konklúzió után pánikszerűen elbúcsúznak alanyuktól, jól kétségek között hagyva a drámára, fordulatra éhező nézőt is. Jósok, látók, médiumok: kedvesek és sebesek, csak éppen olyanok, mint az ítélőtábla, fellebbezésnek helye nincs.

Utóbbi, persze érthető; milyen kínos lenne, ha az alany erősködne élő adásban, hogy kedd hajnali fél háromkor láttam elhunyt nagybátyámat katonai uniformisban lekváros palacsintát készíteni a konyhában, de igen, de igen, de igen, csak úgy csattogott a bokája; mit lehetne erre reflektálni? Azt, hogy álmodni tetszett, Kálmánné, a kártya semmi ilyet nem mutatott, bokacsattogás speciel biztosan nem volt? Vagy azt: hm, lehet, hogy igaza van, ez a rohadt kártya tévedett, ki kéne dobni a francba?

Feltétlenül jó hír viszont, hogy e snellpartik nyomán legalább nem rabolódik a betelefonálók pénze. Már azon túl, hogy a stúdióba kapcsolásig eltelik azért némi idő.