A szófaragók nem vágynak celebségre
A pécsi gyakorló iskolába járó kisdiák nem ismeri a 39 esztendős, József Attila-díjjal elismert Lackfi költészetét és íróiműfordítói munkásságát, így a versikét ő maga sem tartja többnek, mint játéknak. No meg köszönetnek, merthogy kellemesen telik az idő a szófaragással. A Pécs melletti Kozármislenyben tavaly rendezték meg először az ötnapos szófaragó tábort, akkor is Lackfi volt a diáknyelvművelők bandagazdája. Az irodalmár így beszél szándékairól:
– A célom az, hogy a gyerekek mindig érezzék: a fikció meghosszabbítja az emberi létet, annak segítségével áttörhetjük a valóság falát, s miközben itt vagyunk, lehetünk másutt is. Mondjuk egy lakatlan szigeten, idegklinikán vagy épp Las Vegasban.
A tábor tizenhárom lakója kollektíven kitalált történetekkel gyúrhatja fantáziáját, ám arra Lackfi mindig figyelmezteti őket, hogy az álmodozásnak is vannak áthághatatlan dramaturgiai szabályai. Természetesen nemcsak fikciókról szól ez az öt nap, hanem arról is, hogy miképp kell a legpontosabban fogalmazni, és mitől lesz beszédünk és írásunk stílusos, ritmusos, hatásos.
Lackfi János az itteni tapasztalatai alapján (is) óv attól, hogy valaki bedőljön a nyelvpusztulásról szóló jóslatoknak. Úgy látja, hogy sem a tévézés, sem az internet önmagában nem rombolja a fiatalok beszéd- és íráskészségét. Sőt, a mind divatosabb blogírás és a hálón folytatott levelezés összességében javítja az önkifejezés eszközrendszerét.
Mindamellett azt az általunk meglesett foglalkozásokon tetten érhettük, hogy még az írás iránt érdeklődő gyerekek is hajlamosak gondolataik fogalmazásakor a slendriánságra és az alpáriságra (illetve az altájiságra). Amikor Lackfi arra kérte diákjait, hogy meséljenek kínos történeteket, a sztorizás hamar elsekélyesedett, s az anekdoták fele arról szólt, hogy valaki rosszkor engedte el bélgázait. Lackfi egy ideig tűrte ezt, aztán szembesítette a gyerekeket a poén értéktelenségével.
Tegyük hozzá: a tábor résztvevői sem ezekre az egykaptafára készült történetekre büszkék. A verseikre annál inkább.
Mindenki megpróbálkozott azzal, hogy kedvenc állatkáját költeményben örökítse meg. A most negyedik osztályba készülő Nóra egy állatkertben látott patkányt énekelt meg. Prozódiailag gyengén, emberileg méltányolandón, ugyanis a 9 éves pécsi lány azért a patkányt választotta, mert attól a többség undorodik, holott a kis négylábú erre nem szolgált rá. A Szederkényben élő, ősztől hetedikes Fanni hatéves kora óta lovagol, így adódott, hogy a lovakról írjon. A valóságot azonban nála háttérbe szorította a „költőiség”, hisz a ritmus és a rím kedvéért kitalált nevű hátasokról énekelt. Íme:
Pici paci, / neve Laci / kicsi csacsi, / barija Saci. / Kér egy smacit / paci Laci. / Örül neki. / Sok év múlva / paci laci – / papi paci, / Saci paci – / mami paci.
A 11 éves Liliána tollából meg ez a vers született:
Sokszor csak azon gondolkodok: / miért vagyok ilyen boldog? / Talán a szép ruháktól? / Vagy a kutyámtól? / Nem, a családtól. / Annyi mindent tettek értem, / hogy azt szavakba nem önthetem. / Inkább csak azt mondom: / Én őket nagyon szeretem!
Amúgy Liliana egyszerű okát adja, hogy miért ezek a sorok tolultak tollára:
– Jól esett leírni – vallja be szerényen.
A Piliscsabáról érkezett, 11 éves Zita verse lett talán a legérettebb:
Nem szeretem a tökfőzeléket. / Nem szeretem a szembelógó hajam. / Nem szeretem a csigákat. / Nem szeretem a matekot. / Nem szeretem a spenótot. / Nem szeretem, hogy annyi mindent nem szeretek.
Egyébként a szófaragók többsége színész akar lenni. Celebségre viszont egyikük se vágyik. (Bízzunk benne, hogy őszinték.) Feltűnő viszont, hogy a szófaragók közt nincs fiú.
– Nem diszkrimináltuk a fiúkat – mentegetőzik Lackfi –, valószínűleg a szülők miatt van ez így: ők úgy gondolják, hogy a fiúk inkább sportoljanak, az való nekik.
