A Nagy Magyarország történelmi magazin szerzője odacsapott neki, noha tudja, hogy ő írta a „az egyetlen komoly Károlyi-monográfiát”.

Hajdu derül csipkelődőin is. Írásait, beszédét is finom humor, nemes szkepticizmus, sosem bántó irónia meg alaposság jellemzi.

– Családunk tipikus kispolgári család, ami a zsidó finom megfogalmazása. Nem voltunk jómódúak, de szegények sem. A családban gazdag ember is akadt, csak őt nem érdekeltük.

Varrónő édesanyja Bécsben is dolgozott, kereskedőügynök apját az első zsidótörvény után (1938) elbocsátották – végkielégítéssel. Rövidáru-kereskedést nyitott. A három gyereket tudták nevelni, de a taníttatásukat nem ambicionálták. Tibor – a középső – elvégezte a negyediket, ekkor ütött be a második zsidótörvény. „Mi leszel, ha nagy leszel?” (Leszel?)

– Sejtették a szülők, mi várhat rájuk?

– Gyilkolásra nem gondoltak: arra a magyar állam nem vetemedik... A német megszállás után apámat behívták munkaszolgálatosnak, és engem is, mivel elmúltam 14 éves. Választhattam: bevonulás vagy hadiüzem. Én bevonultam apámmal, hogymegvédjem. Kesztyűstanulóként ugyan málé voltam, de ahhoz tehetség kellett, hogy engem megöljenek… Maglódon a munkaszolgálatosok esténként a szerelmi kalandjaikat mesélték – nagyon sokat tanultam! –, de őket zavarta a gyerek jelenléte. Egy hét múlva kidobtak. Hadiüzem helyett inkább otthon dekkoltam. Mikor az oroszok Kecskeméthez értek, apám hazaszökött. Egy nyilas razzia elvitte, és kivégezték. Néhány hétre rá az anyám is hagyta magát elhurcolni, Bergen-Belsenben halt meg.

De a végzet mögül ki-kikandikált a humor is. Kárpátaljáról szökött 16–18 éves magyar zsidó gyerekek jelentkeztek nyilas pártszolgálatosnak. Felhúzták az egyenruhát, aztán többé nem látták ott őket. Tibort és a húgát ők kísérték a kőbányai védett gyermekotthonba. Egy osztálytárs rémülten nézte a vonulásukat. Tibor jóval idősebb bátyja, Gyuri átmenet volt apa és testvér között. Ő is megszökött a munkaszolgálatból, és később a testvérei gyámja lett.

– Én pár évig se hal, se hús állapotban voltam. Túlontúl megviselt, hogy az ostrom alatt meg kellett védeni magamat és a húgomat.

Bátyjuk képtelen volt egy városban fél évnél tovább maradni. Tibor négy gimnáziumban járt három és fél év alatt. Végül a cigányélet elől Nékosz-koleszba vonult. Ám nem tudta, hogyan kell tanulni. Konfliktusai voltak. ’49 elején vette a svájcisapkáját, hogy ez nem neki való. Egy ismerős ideiglenesen bevitte a Párttörténeti Intézetbe. Az amerikaiak az ÁVH-nak adták át a háborús bűnösöket, de a belügy rendészeti osztályának Nyugaton talált iratanyagát is. Ezt kellett pár fiatalnak „rendeznie”, vagyis a rendezett anyagot szétszedni: mi kell az ÁVH-nak, mi az intézetnek, és mi marad az Országos Levéltárnak. Ő már az első munkanap tudta, hogy megtalálta helyét a világban: levéltáros lesz. Tizenhét év múlva felkerült a tudományos osztályra, végül az MTA Történettudományi Intézetébe.

– Nem akartam egyetemre menni. Értelmiséggé válásomban szerepe volt a környezetem rábeszélésének, és a háború után könnyebb volt egyetemre bejutni, mint iparosnak lenni. Álmomban többször számon kérték, miért nem érettségizek le. Szociológiára felvételizett Szalai Sándornál, ám 1949 szeptemberére a burzsoá áltudomány tanszékét feloszlatták, a szociáldemokrata Szalait lecsukták. Történésznek való kezdet. Tibor mégis orosz szakkal nyitott, aztán badarul a Lenin Intézet párttörténeti szakán folytatta. Ott dühöngött a nívótlanság, a rettegés: ki mond valami rosszat.

– A Párttörténeti Intézet pofátlanul öszszeszedte a magánlevéltárak anyagát, sőt az Országos Levéltárban is „gyűjtött” (ezeket később visszaadta). Az összekapkodott anyagokat nekem kellett rendeznem. Mikor a bátyámat lecsukták hét évre – ő, a volt szocdem szinte utazott erre –, áthelyeztek az Országos Levéltárba, ahol három év alatt többet tanultam, mint bármelyik egyetemen. Mikor Gyurit kiengedték, szakképzett levéltárosként vettek vissza. 1956-ban féltünk, hogy a megyei pártbizottságok megsemmisítik az iratokat. Kádár János engedélyével 19 megyében folyt az iratbegyűjtés. A BM ajánlott két iparost – jobb útra tért mackósokat –, ők tanítottak, hogyan kell egy zárt páncélszekrényt kinyitni. „Kiraboltuk” a pártközpontot, a Rákosi-titkárságot is. Egy részét később visszaszállítottuk.

Hajdu Tibornak 1958-ban jelent meg első könyve: Tanácsok Magyarországon 1918–19-ben. Ez évtizedekre szóló téma. A XX. század története érdekelte, hogy a jól képzett, sokféle okos ember hogy tudta szörnyűvé tenni a századot. A titkos cenzúrát sok hülye tetézte. Meg kellett alkudni velük is.

– Mivel a Pártörténeti Intézetben dolgoztam, mindent elolvashattam, de nem írhattam meg. A kommunista párt szerepét el kellett túlozni, a szocdem pártot simfelni. Hiába igyekeztem finoman csinálni, eltértem az igazságtól, elhallgattam dolgokat; különben nem jelenhettem volna meg. A felszabadulás utáni időszakról nem voltam hajlandó írni, sem a forradalomról, maradt ’18–19.

A Magvető már ’56-ban ki akarta adni Károlyi Hit, illúziók nélkül című könyvét, de voltak benne magyar papírt szántó mondatok. Károlyinénak kellemetlen beszélgetése volt Kardos György igazgatóval. Litván Györggyel kiegészülve négyesben döntötték el, olyasmi nem maradhat benne, hogy „amíg ilyen Gromikók intézik a szovjet külpolitikát…”. A Párizsban élő Kende Péter, akit Hajdu még nem ismert, leközölte a hiányzó részeket az ottani Irodalmi Újságban, amin Litvánnal együtt bosszankodtak, meg örültek is neki.

– Litvánnal ajánlatot kaptunk a Corvinától, hogy csináljunk összeállítást Károlyi angol és francia levelezéséből. Megvan a mai napig, Aczél „miatt”. Kellemetlenségbe csöppentem. Mivel ő francia írókat idézett, azt hittem, legalább egy keveset tud franciául. Vittem a kéziratot, és kiderült, négy polgárival – nyolc osztállyal –csak szenzációsan játssza a művelt embert. Kádár életében nem lehetett a Rajk-perről publikálni. De a Mindszenty-pert is ki kellett volna hagyni, mi azonban nem mentünk bele.

Még ’56-ban olvastam annak a magnószalagnak a szövegét, amiben Kádár és Farkas Mihály felelősségre vonta kivégzésre „váró” elvtársukat, Rajk Lászlót a börtönben. A rendszerváltás után kerestem ezt a dokumentumot, amit szinte kívülről tudtam. Megírtam a Népszabadságban (1991. 36. sz.). Néhány dologban tévedtem – nem kell emlékezetből dolgozni –, de hárman telefonáltak, hogy megvan a gépirat, keressem csak, ők olvasták. Kádár barátjában, Aczél Györgyben is felülkerekedett az igazságérzet, ő volt egyik biztatóm. Jól jött a levéltári múlt, mert amit meg kell találni egy szénakazalban, azt én megtalálom. Így is lett. De az intézet igazgatója kínjában megkérdezte, honnan tudom, hogy nem hamisítvány? Onnan, hogy Shakespeare meghalt, és más képtelen ilyesmit írni. A közléssel egy-két hónapra megdupláztam a Társadalmi Szemle példányszámát.

Felnőtt magánélete túl csöndes is volt. És gyermektelen.

– 28 éves koromban feleségül vettem Kohut Mária levéltáros kolléganőt, ami neki nem volt jó, nekem igen. Ő megsemmisítette a szinte kész kandidátusi disszertációját. Nem mondhatom, hogy nem én szívtam el előle a levegőt. Szigorú múzsám volt, minden soromat elolvasta. Pár évvel a halála előtt szinte sértve mondta egy cikkemre: „Sajnos, nagyon jó!” Én a kandidátusi és a doktori disszertációmat is aránylag fiatalon adtam be. Haragudott: hogyan van képem például Hanák Péter előtt doktorálni? Rengeteget segített: „őrt állt”, hogy ne csábuljak el különféle irányokba.

Tibor sok-sok kötetre rúgó tanulmányai, izgalmas forrásközlései, munkássága többnyire három téma köré csoportosíthatók. A Tanácsköztársaság kutatását 1970-ben abbahagyta. Károlyit Károlyinétól „kapta”. Nem gondolta, hogy élete nagy részét vele fogja tölteni, hiszen nem tartozik azok közé, akik túl nagy szerepet szánnak a történelemben a személyiségnek. Európában talán fél tucat olyan ember volt, mint Napóleon, aki megváltoztatta a történelem menetét. A harmadik témája a Monarchia-hadsereg tisztikarának társadalomrajza 1849-től a századelőig: a polgárság, a középosztály formálódásának története.

– A Tisztikar és középosztály 1850–1914. Ferenc József magyar tisztjei kilógnak az életműből.

– Meglehetősen ismerem a Horthy-korszak iratanyagát, de egy történésznek elfogulatlannak kell lennie. Mivel a Horthykorszak föltámadt, és még jobban fel fog támadni, nem tudok olyat írni, ami ne minősülne „ellenséges tevékenységnek”. A rendszerváltás után írtam a katonakönyvet, és erre még senki se mondta, hogy rossz. Ennél nem vetődött fel, hogy jót akarok-e írni Ferenc Józsefről, vagy sem. Ha a magyar történelemben az ember átlépi a XX. század határát, rögtön a hátsó szándékot keresik.

„Mi leszel, ha nagy leszel?” (Leszel?)