Papírok a pokolból
Az egyikük pontosan hatvanhat éves. Ő volt az a csecsemő, akit édesanyja még a szülőágyon orvosa gondjaira bízott. Az egy-két évtizeddel idősebb hölgy az oldalán pedig az az újlipótvárosi katolikus asszony, aki a szülészorvostól átvállalta a kisbaba gondozását, meg a rejtegetését a nyilas ellenőrzésekkor: szekrényben, pincében, padláson. 2010 tavaszán – amikor a HDKE Auschwitz felszabadulásának 65. évfordulójára meghirdetett gyűjteménygyarapítási felhívására dömpingszerűen kezdtek befutni az anyagok – eszébe jutott ennek a két asszonynak, hogy elmesélik történetüket Szécsényi Andrásnak. Az ELTE történelem és történeti muzeológia szakán végzett gyűjteményvezető már az egyetemen is a két világháború közti jobboldali radikalizmusokkal foglalkozott, így szinte egyértelmű volt, hogy – bár katolikus –az Emlékközpontba menjen dolgozni.
– Ebben az évben háromszor anynyian jelentkeztek nálunk az emlékeikkel, mint a korábban – mondja Szécsényi. Idei hatvanöt adományozójuk azonban nem azt jelenti, hogy ennyi tárggyal gyarapodott a gyűjteményük, hiszen volt, aki két darab repedezett fényképet, de olyan is, aki ötszáz darabos komplett levelezést adott át nekik. Igaz, az utóbbit digitalizált verzióban. – Többen ragaszkodnak az eredeti dokumentumokhoz, ami érthető, hiszen nekik ezek a képek, levelek, naplók az egyetlen emlékük elhurcolt családtagjaikról.
Sajátos a helyzet a leszármazókkal, főleg az úgynevezett harmadik generációval: a túlélők unokáival. Míg a második generációnak nevezett szüleiknek zsidóságuk egész gyerek- és fiatalkorukban tabu volt, addig az övékben újra erős a szándék a múlt kibogozására és az identitáskeresésre. Leggyakrabban ők érkeznek a HDKE-be túlélő felmenőik hagyatékával. Előfordul azonban olyan is – mint például egy szellemileg és fizikailag is legyengült, gyermektelen néninél, aki munkaszolgálatos férjétől kapott leveleit hozta be a történészeknek –, hogy nincs kinek továbbadni ezeket a tárgyakat. Sokan úgy látják, hogy a Páva utcában van a legjobb helyük.
Ugyanebből az okból hozta be nemrég Schwarcz Imréné született Messinger Berta azt a műbőr kistáskát, amelyről Szécsényi András ujjheggyel meri csak lehámozni a papírt, nehogy még több festék lepattogjon róla. A fénykorában téglavörös táska 1944 novemberétől kísérte Schwarcznét, akit a halálmenettel akkor indítottak el a német határ felé. Ott várta a gazdáját, amíg az a hegyeshalmi határátkelőnél tankcsapdát ásott, mert akkor Hitler még hitte, hogy a Birodalmi Védőállás megóvhatja territóriumát az oroszoktól. Ott lapult egyetlen vagyontárgya Berta hóna alatt a Bergen-Belsenbe zakatoló vagonban is, és ott himbálózott a kezében a hazaúton, a felszabadulás után. Hogy az egész vészkorszak alatt, és még további hatvanöt évig meg tudta őrizni ezt a táskát, elképesztő ritkaság, mondja Szécsényi András. Akárcsak az a faragott bot, amelyet egy munkaszolgálatos magyar zsidó férfi faragott Kárpátalján, amikor épp nem követ fejtett, árkot ásott vagy vasútvonalat épített. Pont, mint egy másik munkaterületen Láng György, akit a sínfektetés közben készült fényképek még egészséges, sőt, robusztus középkorú férfi nak mutatnak. Hogy ő melyik vidéken teljesített szolgálatot, az az apró, Leica fi lmre készített fotókból nem derül ki. Ahogy az sem, pontosan mi történt vele 1943 májusában, amikorra a Vöröskereszt Tudósító Irodája az eltűnéséről szóló iratot datálta. Ebben a komplett hagyatékban szerepel a Láng házaspár terjedelmes levelezésén kívül az 1910-ben született feleség, Raps Etelka születési anyakönyvi kivonata is – felmenőinél a fontos „izr” bejegyzéssel –, amely 1938. októberi dátumával jellemző dokumentuma a HDKE-gyűjteménynek.
– Jó néhány ilyen iratot őrzünk, mert ennek az évnek a májusában hirdették ki az első zsidótörvényt, amely származásuk igazolására kötelezte az embereket – meséli Szécsényi András. Aztán egy borítékból négyszer három centis, megsárgult fotókat szór elém. Egy hölgy adta le őket, aki kislányként élt az erzsébetvárosi gettóban, a felvételeket az apukája készítette. Emberek vannak rajtuk, kupacokba hajigálva. Az egyik nőnek kilátszik a harisnyakötője. Egy kopasz bácsi pedig tűhegynél parányibb szemeivel még mindig néz. Fogalma sincs Szécsényi Andrásnak, hogyan fényképezhette le civil ezt az exhumálást 1945. január 28-án, a Dohány utcai zsinagóga kertjében.
„A mi iskolánk”
Meghirdetett egy másik pályázatot is a HDKE: diákoknak, tanároknak és helytörténészeknek. A fényképmentő akció lényege, hogy a jelentkezők a családi fotóalbumokból osztályképeket keressenek elő, amelyeken még szerepelnek nagymamáik, dédpapáik eltűnt zsidó iskolatársai. Ha az idősebb családtagok bármit tudnak az osztályból kivált gyerekek sorsáról, a Páva utcában ezeket a történeteket is várják.
