A székesfőváros legnagyobb lódítása, avagy vicce, a Nagymező utcának is nevezett Pesti Broadway igazából mindöszsze egy háztömbnyi közterület az Andrássy út és a Mozsár utca között, a hivatalos állásfoglalás szerint azonban nem: már a Király utcánál elkezdődik. Sajnos.

Az első bánat, hogy a díszburkolat már a Teréz-templom sarkán, a korpusznál olyan benyomást kelt, mintha valaki rendszeresen, pecsétes hivatali engedély birtokában, együttérző közterület-felügyelők gyűrűjében itt engedné le a fáradt olajat az IFA-jából; lehet, hogy a kereszthez tett hajdani mécsesek nyomai folytak össze ilyen csúnyán, és akkor szíves elnézést kérünk, de néha azért valaki mégis elővehetné az ultrát. Ugyane burkolatban pár méterrel előrébb esővíz-elvezető csatorna fut, amelyet értő kezek rácsokkal fedtek le, teljesen feleslegesen, ugyanis egyik rács sincs már a helyén, kissé arrébb pedig már maguk a műkőlapok sincsenek: a berendezők ezen a bő tíz négyzetméteren murvával pótolták a folytonossági hiányt, szépen hozva ezzel a felnigörgőző műhelyek hátsó udvarainak nagyvilági atmoszféráját.

Az út és a járda közt futó, zöld sávnak szánt szelvény leginkább kutyaszaratóként hasznosul, jelezve, hogy a pesti publikum meghatározó része érti ugyan a kakigyűjtő ládákat, de nem szereti, vagy fordítva. A 3-as számú ház betört ablakú szuterénje viszont azt jelzi, hogy a pesti publikum meghatározó része mégis csak odafi
gyel a környezetére: szelektív hulladékgyűjtő sziget a közelben nem lévén, a begyűjtést megkönnyítendő ide, tehát egyazon, jól körülhatárolt helyre hordja újrahasznosítható sörösdobozait. Ebben a közegben a Radnóti színház portálja valóságos felüdülés; nem sokkal izgalmasabb ugyan, mint egy harmadik műszak a ládagyárban, de rendes, takaros, akár a MÁV-bérletpénztárból Alexandra könyváruházzá civilizálódott kirakatosodás, leszámítva néhány hanyattesett lábazati burkolókövet és pár markáns húgyfoltot.

A Király utca és az Andrássy út közti korridor másik oldala sem kifejezetten jó hangulatú, a legendás Gólya áruház helyén létesült irodafelszereléskereskedés például sokkal jobban mutatna egy távoli elkerülő gyűrű felüljárója alatt, mint egy belvárosi, copf stílű templommal direkt szemközt, bár az sem biztos, mint ahogy az sem, hogy a szomszédos delikátüzlet leválófélben lévő lábazati kőlapjait kizárólag a törzsvásárlók ragacsos csikkjeinek segítségével lehet a helyükön tartani. És arról sem vagyunk meggyőződve, hogy az Ernst Múzeumnak és a Budapesti Kamaraszínháznak otthont adó remek szecessziós háznak pont úgy kell kinéznie, mint amit heves tűzharcban foglaltak el a bentlakók, akik azóta is felszólítás nélkül lőnek mindenkire, akit betonkeverővel, homokkal, mésszel és lapáttal látnak közeledni: vakolata már csak jelzés, hogy valaha ilyenje is volt neki, gipszdíszeinek maradványai a nagybetűs Halál rémképét idézve lógnak a magasban.

A lényeget persze a Sugárúton túl leli fel az utazó. A Mozsár utcáig tartó szakaszt pár éve ügyesen felújították, szépek a virágágyások, örülünk a modern, rafinált díszkútnak, amelyben minden várakozásunk ellenére mindössze egyetlen árva söröscímkét fedezhettünk fel, Kálmán Imre szobrának, a mellette elhelyezett, öszszetört üvegű bronz laptop dacára is, a Komédiás kávéház gusztusos, millenniumizáló faburkolatának, rezeinek és teraszának és a Mai Manó Ház tisztességesen karbantartott pompás majolikaburkolatának. Továbbra sem vagyunk elájulva viszont a Moulin Rougeként és Operett Színházként működő hipereklektikus épület paraszecessziós portáljától, és a szövetkezeti cukrászdák tapétáinak színvilágát idéző homlokzatfestésétől; akárcsak aMozsár utca torkolatával szemben felejtett, felhagyott munkásszállókat idéző, részben ügyvédi irodaként működő háztól, a Komédiás melletti játékterem dermesztő matricáitól meg a Thália előtetéjétől, de hát ezeken legfeljebb csak dózerrel lehetne segíteni, az meg nekünk nincs.

Van viszont egy jó vödrünk, egy klassz kefénk, tudnánk szerezni vizet és mosószert is, és ha ez így mind együtt lenne, nagyjából egy óra alatt gyönyörűen le tudnánk ganézni azokat a jópofa kő térelemeket, amelyeket ülésnek tettek ki annak idején, de már nem mer rájuk ülni senki, mert annak ideje óta láthatóan senkinek nem jutott eszébe lepucolni róluk a retket, és attól tartunk, egy darabig még nem is fog.

A lényeget a Sugárúton túl leli fel az utazó