A pannonhalmi főapátság Arcus Temporum (Időívek) című hetedik fesztiválja teremtő program. Nemcsak felfedezi, de meg is teremti a folytonosságot a különböző korú, műfajú, szimbolikájú és nyelvezetű alkotások között. És közönséget is teremt: a telt házas előadások helyszíneire érkező – főleg budapesti, győri, s külföldi – nézők valamiféle alkalmi közösséggé formálódnak az együtt látott előadások közben és után. Lelépcsőzünk médiaszínházat nézni a bencés gimnázium alagsori tornatermébe, közösen fölsétálunk a bazilikába Sosztakovicsért, éjszaka fáklyafényeknél, szinte rituálisan közelítjük meg a szerzetesek zárt gyümölcsöskertjében, a hegyoldalban kialakított remek színpadi játszóteret, majd fölkapaszkodunk a messze látszóan megvilágított Boldogasszony-kápolnába, ahol Ida Kelarova és csapata roma balladákat énekel megborzongtató dzsesszfeldolgozásban.

Az Arcus Temporum valószínűleg Magyarország egyik legjobban átgondolt, legeredetibb fesztiválja. Különös izgalma az is, hogy a hétköznapokon zárt kolostor világában született, a pannonhalmi bencések szellemi nyitottságával.VargaMátyás, az Arcus Temporum fesztiváligazgatója, bencés tanár szerint a főapátság a meghívó és a befogadó gesztusával kínál teret az igen összetett találkozásokra. Ám ez a háromnapos rendezvény több ennél. Önmaga is műalkotás. Mégpedig remek dramaturgiával, különleges szereplőkkel, tudatosan fölépített izgalmas vállalkozás.

A fesztivál az idén azt a kérdést járta körül: Megrajzolhatók-e a folyton mozgásban lévő ember körvonalai? Rögzíthető-e egyetlen pillanata a végtelen világban? Vagy csak az egymásba érő időívek terében és viszonyában értelmezhető a létünk? A filozofikus kérdésfelvetést legpontosabban talán a Hollandiában élő horvát táncos, koreográfus, videoművész Andrea Bozic, valamint alkotótársa, Julia Willms vizuális komponista emelte a határterületeken mozgó művészetek esztétikai rangjára.

Bozic egy másik munkájával járt már Magyarországon, a Trafó-fesztiválon. Most a Kezdet című játékát hozta el az új szabadtéri színpad avatójára. Táncolt egy fehér vetítővászon előtt, Willms pedig – a videotechnika segítségével – megpróbálta körülrajzolni a testét. De ez alig lehetséges, mert nincs kezdet, nincs viszonyítási pont, csak folyamat, a mozgás lüktető, ritmusos, mégis kiszámíthatatlan valósága. A horvát művész a tornateremben bemutatta a Semmi sem lephet meg minket című kompozícióját is. Ehhez tudni kell, hogy az egykori Jugoszláviában minden évben ezzel a jelmondattal rendeztek a rettegett nemzeti katasztrófára felkészítő gyakorlatokat.

Vajon önbeteljesítővé válhatnak-e az ilyen jóslatok? Hol húzódik a fikció és a realitás határa? A szereplők sorra jöttek ki a vetített képből vagy mentek oda vissza, a néző már nem is tudta, hogy amit lát, az a színpad jelenlévő valósága vagy egy korábban forgatott filmé. A valóság teremt fikciót, vagy a fikció válik valósággá?

Az Arcus Temporum legnagyobb ívű vállalkozása mindig a zenéhez köthető. Az idén két „összeérő életművet”, Sosztakovicsét és a svájci származású osztrák komponista, Beat Furrer művészetét „egymás folytatásaként” mutatták be. Veres Bálint, a fesztivál zenei tanácsadója szerint főként a „montázs” mindkét életműben kitüntetett „poétikai szerepe” köti össze művészetüket. Aki – nem vájt fülű lévén – ezt nem érzékelte, az is remek élmény részese volt a bazilikában.

A fesztiválon filmek és Bukta Imrének a monostor kerengőfolyosóján elhelyezett videoinstallációi egészítették ki a más műfajokat. Bukta képsorain egy női kéz krumplit hámoz. Ám hiába szeli le újra és újra a vérpöttyös réteget, újabb vérfolt jelenik meg a burgonyán. Addig hámozza, míg végül elfogy a krumpli is.

Ez az ismétlődő rövid videó odaszögezte a hangversenyek szünetében kisebb csoportokba verődő látogatókat a monitor elé. A film tovább pergett: bennük és a kerengőfolyosón.