Kodálynak igaza volt
– Csodás, hogy ennyi ember együtt énekel és táncol – mondta a produkció után levegőt kapkodva a hetvenes éveit taposó pécsi kozmetikus, Szentklárai Jenőné, aki két, velekorú barátnőjével jött el a négytornyú dóm elé.
Az elmúlt héten Pécs megtelt kórusmuzsikával. A baranyai megyeszékhely – Európa Kulturális Fővárosaként (EKF) – megrendezte a Pécs Cantat kórustalálkozót, amelyen 1300 énekes randevúzott egymással. A 800 hazai résztvevő mellett Kanadától, Ausztráliáig, Észtországtól Tajvanig, Portugáliától a Fülöp-szigetekig 21 országból jöttek karok és kóristák. A kórusok félszáz koncertet tartottak a város múzeumaiban, templomaiban és közterein, esténként pedig – a kívülállók számára kedvcsináló – közös énekre gyűltek össze a bazilikánál. Pécs nyitott városnéző kisbuszát is elfoglalták a kórusok, és teleénekelték az utcákat; emellett a sétálókocsmázó dalosok spontán koncereteket is tartottak.
A Pécs Cantat énekesei tíz kórusműhely munkájában vehettek részt. Főképp Kodály és Bartók művein dolgoztak az internacionális teamek, de volt külön műhelyük a vegyes és az egynemű karoknak, illetve a gyermekés az ifjúsági korosztály énekeseinek is. A műhelyeket tíz karmester vezette, valamennyien meghatározó egyéniségei a kórusművészetnek. Bár a mesterek által irányított karok többségének státusza amatőr, ám ha fel akarnánk sorolni a díjaikat, rangos koncertjeiket, lemezeiket, rádiós és tévéfelvételeiket, akkor az újságban nem férne el a dicsőséglista. A hazai és külhoni zenekritikusok számtalanszor az égbe magasztalták e dirigenseket és együtteseiket. Vegyük például Tillai Aurélt és az általa fél évszázada vezetett Pécsi Kamarakórust – róluk a hazai és a külhoni szaksajtó sűrűn leírt efféle szavakat: makulátlan, lenyűgöző, tökéletes, megkerülhetetlen, etalon. A komlói zenei életet megalapozó, s immár 82. évében járó Tóth Ferenc meg azzal dicsekedhetne, hogy gyermekkórusának Kodály 1961-ben népdalfeldolgozást írt. No meg azzal is, hogy nem hord kalapot,mert anynyian köszönnek neki a városban, hogy fizikailag nem bírná kalapemeléssel.
Mindamellett azt a karvezetők és az énekesek elismerték, hogy pár nap műhelymunka nem elég a tökéletes produkcióhoz. De a műhelymunkának nem is a koncert a lényege: a megkérdezett énekesek azt hangsúlyozták, hogy számukra maga az együttmunkálkodás a legfontosabb és az, hogy megismerkedjenek a dalok egy újfajta megközelítésével. Ráadásul az sem akármilyen élmény, hogy a műhelykórusok 180–220 tagból verbuválódtak, márpedig ekkora karban énekelni különleges élvezet. Arról is beszélgettem az énekesekkel, hogy egyáltalán: miért jó kórusban énekelni, miért érdemes erre a foglalatosságra – a gyakran szorongató napi munka mellett – időt, energiát és pénzt áldozni.
– Mert énekelni jó – mondta a 48 éves Kele Szabó Ágnes, aki rajzot tanít a salgótarjáni Madách Gimnáziumban, és emellett a 14 tagot számláló Cantabile női karban dalol. – Zeneibe jártam, és hétéves korom óta mindig kórusban énekeltem. A kórus a közösség miatt is remek érzés. Egy zenészközösséghez tartozni hallatlan lelki élményt jelent. Kell a család, a munkahely, a barátok, de nekem ez is kell. Egyébként a férjem nem énekel, de tagja a kórusunk rajongói klubjának, és ott van minden koncertünkön. Ő is azt vallja, hogy az éneklés sok apró örömöt ad. Nagy örömök ritkán érik az embert, ezért a kis örömöket kell megbecsülni.
Mások is hasonlóan vélekedtek, és volt, aki beavatott abba, hogy őt szinte megmentette a kóruséneklés:
– Amikor a férjem meghalt, azt hittem, belepusztulok – idézte fel egy 61 éves pécsi asszony élete legnehezebb időszakát. – Addig kórusban énekeltem, de attól fogva nem volt erőm elmenni a próbára. Aztán egyszer a többiek eljöttek értem. Ma is köszönöm nekik.
Mellesleg a Pécs Cantat újra bebizonyította, hogy a kórusokra alapvetően azok kíváncsiak, akik maguk is énekelnek vagy énekeltek. Miközben a bazilika előtt tombolt a kórustagok jókedve, húsz méterrel odébb, a Pécs Cantat okán felállított boros és pecsenyesütő sátraknál ezren kvaterkáztak, de ők legfeljebb percekre hallgattak bele a koncertekbe, és nem kóstoltak bele a közös éneklésbe sem. A kérdésre, hogy „miért nem?”, azt felelték: sosem énekeltek kórusban, s nem is gondolnak rá, hogy ezt tegyék.
A Pécs Cantat kitalálója és művészeti vezetője, Lakner Tamás ebbe nem akar belenyugodni. Az 57 éves muzsikus a pécsi egyetem karvezető tanáraként, sikeres kórusuk vezetőjeként, az 1993 óta létező Bordalfesztivál irányítójaként és az épp 35 éves Szélkiáltó együttes alapítójaként biztos abban, hogy Kodálynak igaza volt, amikor azt hirdette: az éneklés boldoggá tesz és elvarázsol, ezért kell minden nap énekelni. Hogy erről meggyőzze a Pécs Cantat közönségét, a közös éneklés programjába könnyen megtanulható és élvezhető dalok egész sorát vette fel. Az egyik pillanatban még arról szólt a dal, hogy a „Bonchidai menyecskék, ugrálnak, mint a kecskék, szeretőjük mindig más, az uruk csak ráadás”, amásik pillanatban viszont már Kodály Stabat Materét énekeltette (vagy legalább dúdoltatta) a publikummal. Aztán Dés László, Schubert, Liszt, Bárdos Lajos és a Beatles dalai követték egymást. A cél érezhetően az volt, hogy mindenki jusson dalolnivalóhoz. A placcra vetődő publikum énekléshez kevésbé szokott tagjainak pedig egyszer csak megmozdult a szája. Nem mindenkinek, de egyre többeknek.
Bárdi László, a pécsi egyetem 78 éves sinológusa – aki már diákkora óta nem énekel kórusban – szombaton, az utolsó nap közös dalolása közben így meditált:
– Akik eljönnek egy ilyen fesztiválra, feltöltődnek zenével, barátsággal és szeretettel.
Akkor ők most viszik. Az se baj, ha osztogatják.
