Ráadásul nem a külföldi irodalom eldugott zugaiba tették A budapesti kalandot. Róma belvárosának könyváruházaiban a bejáratnál ajánlott újdonságok között tűnik szembe a 480 oldalas (19 euróba kerülő) regény. A fehér borítón vörös betűs cím, Un’avventura a Budapest. A háttérben a Duna és a Parlament, középen kerek kávéházi asztalnál ülő férfi cigarettázik. Az átlag olasznak amerikai gengszter jut az eszébe, annak az olasznak, aki a magyar Országház épületét is felismeri, a második világháború előtti Budapest. „Egy sok szempontból rendkívüli regény” –olvasható az utószó szerzőjének, a magyar-olasz író Giorgio Pressburgernek az ajánlása.

A Körmendi jogait még a harmincas években megszerző Bompiani kiadó publikálta ismét az akkor nemzetközi pályázatot nyert magyar regényt, mely egészen a hatvanas évekig bestseller volt Itáliában a másik magyar sikerkönyvvel, A Pál utcai fiúkkal együtt. Arra a kérdésre, hogy miért lát még mindig üzletet a Bompiani a régi történetben, az a válasz, hogy a versenytárs Adelphi kiadó is Márai regényeivel uralja a piacot. Azt pedig, hogy az olasz kiadók jól ismerik közönségük ízlését, azok a lelkes cikkek bizonyítják, amelyek Körmendi újbóli kiadását kísérték.

„1922. október 26-án este, mielőtt bevonult volna Rómába, Benito Mussolini a milánói Manzoni színházban Molnár Ferenc A hattyú című darabjának előadását nézte” – kezdte írását a legnagyobb olasz napilap kultúrkritikusa, Ranieri Polese. A Corriere della Sera lepedőnagyságú cikkéből az derült ki, hogy az olaszok igenis ismerik hazánkat és kultúránkat, csak másképpen (néha mélyebben), mint ahogy mi azt hisszük. Az Ezer líra havonta (1938) című filmben például egyenesen a jövő városa: Osvaldo Valenti a magyar televízióba megy dolgozni Budapestre, az akkori európai metropolisba, ahol már válni is lehetett. A szabad és értelmiségi élet jelképe volt Budapest több olasz generáció szemében, mely kívülről fújta a budapesti utcaneveket (ahogy a ’46-ban született Polesi is). „Ezért emlékezett úgy vissza Giorgio Perlasca, hogy az olaszoknak Budapest egy kicsit olyan volt, mint az otthonuk” – írta Polesi.

Hasonló lelkesedéssel vallott szerelmet hazánknak a magyar irodalmat tanult, magyar szerzőket (Szabó Magda, Vámos Miklós) fordító Bruno Ventavoli, a La Stampa újságírója (aki szerint a miénk az egyetlen nyelv, mely egy szóval mondja azt ki, hogy szeretlek). „A magyar nyelvet senki sem érti, de a magyarok azok, akik már akkor tudtak a világ globális publikumához szólni, amikor az még nem is volt globalizált.” Ezek után Körmendi új olasz könyvsikeréhez nem férhet kétség.