Karikaturistának születni kell, mert minden pikareszk bájú életrajzi vonatkozás tökéletesen középszerű volna, ha nem hitelesítené utólag életmű és karakter. Sajdik Ferenc született, és nem oktatódott-nevelődött grafikusművésznek. Nyomdász volt először, cinkográfus, mint később a műfaj másik géniusza, Brenner, ezeresztendős újságolvasók még emlékeznek arra, hogy gyerekkorukban miként lelkesedtek Sajdik és Mikulka rajzaiért a régi rádióújságban. Sajdik és Mikulka – ez akkor, ötvenöt táján eleve olyan viccesen hangzott, tulajdonképpen eleve elrendelte, hogy az egyik tördelőszerkesztőből nagy szatirikus legyen. Sajdik a LudasMatyi szerkesztőségében lett az. Annál az egyetlen és kormánypárti és pártirányította szatirikus hetilapnál, amely máig meg nem magyarázott módon a magyar karikatúratörténet legfényesebb korszakát teremtette meg.

Nem lehetett könnyű dolga. Egyrészt azért nem, mert hatvanötben, amikor belépett, egyebek közt Kaján, Hegedűs, Várnai, Toncz és Szűr-Szabó műhelyébe kellett beilleszkednie, másrészt, mert ezt a műhelyt akkor még szövegcentrikus szerkesztők irányították, akik ellen a fentiek folyamatosan vívták vizuális szabadságharcukat.

És mégis könnyű dolga lehetett, mert harmincöt évesen professzionális volt, kulturált és rendkívül eredeti. Karikaturistát méltatván a szakírók kötelességüknek érzik a humorizálást, a szellemeskedésbeli felzárkózást a tárgyhoz, ami részint reménytelen, részint érthető. Mert miképpen lehetne emészthető, embernek való szöveggel elemezni Sajdik karakteres stílusát? Hogy vonalai könnyedek és máig kölykösen kuszák? Hogy ebből a vásott kuszaságból egyetlen tollmozdulat teremt pokolian pontos jellemeket, nemi, életkori és szociológia karaktereket? Vagyis kárörvendőket, vihogó szexbombákat, ádáz bakfisokat, hülye királyokat és kajánul okos udvari bolondokat?

Lassan elfelejtik a Sajdik-tollrajzoknak, ennek a megvesztegetően közvetlen és nagyon kulturált fekete-fehér grafi kának a bravúrjait; maga Sajdik feledteti el. Már a könyvillusztrációi, a felszabadultan megszínesedett rajzok és a még színesebb, még káprázatosabb animációs filmek megosztották a figyelmet; nem tudja, nem is akarja a közemlékezet elválasztani, hogy a Pom-Pom-fi lmek vagy a Pom-Pomkönyvek, A nagy ho-ho-horgász kötetei vagy folytatásai voltak-e előbb. Aztán az egész életmű vált színessé. Hogy az a szürke tény játszott-e közre, hogy a Ludas Matyi húsz esztendővel ezelőtti kimúltával megszűnt a karikatúralap Magyarországon, vagy az a sötét helyzet, hogy a közéleti szatíra helyét a közéleti otrombaság tölti be azóta, nehezen megítélhető. Tény, hogy a napi-heti szolgálat megszűnte új korszakot nyitott az életműben.

Hogy Sajdik kisfiús, ártatlan mosolya titkolt műveltségbeli felhalmozást leplez, az a klasszikus karikatúrákból is ki-kitetszett. Az utóbbi évtizedben aztán ismeretanyag, lexikális tudás, irodalom-, művészet- és mindközönséges köztörténeti jártasság leplezetlenül feltárulkozott. Sajdik időközben feldolgozta a képzőművészet egyetemes és magyar históriáját (benne természetesen a karikatúratörténetet), a magyar irodalmi panteont, a huszadik század eseményeit. Esszéisztikus lényeg szerint. Mert tablóin-sorozatain a rövidnadrágos, taknyos gyerek-Hitler és a kilencéves, arrogáns Rómeó Veronában, a Kossuth-díjjal és börtönnel megajándékozott Zelk-portré és a géniuszok karikatúráival tömött Nagybánya új értelmezést kap.

Az akkor hatvanhárom éves Sajdik kilencvenháromban elnyerte az első esztergomi pasztellbiennále díját. Nagyon megérdemelten, mert kompozíciói kifi nomultak és érzékenyen festőiek. De legalább akkora a láthatatlan elismerés, amely annak szól, hogy ezek a pasztellremekek szatirikus Sajdik-művek. Hű maradt önmagához, nem ment el késői széplelkűnek, inkább új műfajt teremtett. Ma nyolcvanéves. Új kiállításán köszöntik a Karton Galériában.

Az ünnepeltet ma új kiállításán köszöntik