Kukorelly Endre: mintha leigazolt volna a Fradi
– Utolsó kötetének címe: Mennyit hibázok, te úristen. Ennyire őszinte lenne?
– Őszinteség, hát ez így le van harcolva. Moralizálgatás helyett az autentikus szót ajánlanám. A címadás –mint egyébként minden – esztétikai döntés: egyszerűen jól hangzik, kedvemre való a mondatszerkezet. Igazi szövegek bent képződnek, belülről fakadnak, bár nem céljuk, mégis provokálnak, fölszámolják, mintegy lemészárolják az elvárásokat. Az authentész eleve valami ilyesmit tesz: olyan „vezér”, magavezérelte figura, aki önkezével hajtja végre az ítéletet. A „rendes” írás, még a kompromisszumokra látszólag leginkább kész beszélő is, mindenképp feldarálja, „legyilkolja” a konvenciót. Ilyen értelemben nem csupán Erdély Miklós vagy Richard Wagner, de Arany János és Franz Schubert is „tökéletes gyilkos”. Amúgy én – az utóbbiakkal ellentétben – igazán sokat hibázok, egyikből a másikba csúszom, ezt legalább nemigen hibázom el. Jobb, ha én mondom magamról, mintha mások rólam.
– Mondják, az alkotáshoz ugyanúgy kell a hiba, a tévedés, mint a tökéletesség érzete. Sőt, az előbbi talán ösztönzőbb.
– Nem kell hiba. Ami „hiba” kell, az nem hiba. Amit tömegesen hibának vélnek, nem az. Ellenkezőleg, a közvélekedés szerint hibának minősülő irányítja az optimális, ritka esetben a tökéletes felé a szöveget. Csakis az optimum elérése legitim törekvés. Van lehetőség a tökéletes, a platóni értelemben vett idea elérésére, más kérdés, hogy csak a legnagyobbaknak, és csak kivételes esetekben jön össze. Arany, Schubert stb.
– Ez szigorúan hangzik.
– Én szigorú vagyok magammal. És aztán mégis ez van, lásd a könyvem címét. De van munka is, és néha sikerül valami. Ceruzával olvasok, és lassan húsz éve írószemináriumokat tartok. Mondjuk így: tanítok, pénzt is keresek vele, mégis inkább, noha szigorúan szövegek alapján, egymással, az íráshoz való viszonyon keresztül saját létezésünkhöz való viszonyunkkal foglalkozunk. Irgalmatlanul erős helyzetek képződnek így. Mindenesetre érdekes volna néha nettó élvezetből olvasni!
– Mindent újraír?
– Az írás újraírás. Folyamatosan korrigálok, ez tény.
– S mikor lesz kész a könyv?
– Inkább mindig valamilyen készültségi fokban van, ami van. Megjelenik, vállalható és kiadható, később mégis belenyúlok, tehát igazából sosincs kész. Nem kell sokat írni: illetve nem sokat kell írni, hanem folyvást, amíg a dolog el nem mozdíthatóvá, elemei föl nem cserélhetővé válnak.
– 92 óta tanítja írni a hallgatóit. Mi a legfőbb tapasztalata?
– Jár hozzám idős és fiatal, pályakezdő és akinek már jelent meg munkája. Hozzám – és egy idő után egymáshoz járnak. Erős közösség képződött így, néha csak lesek. És azt érzem, már nem is kellenék ide, játszik magától a zenekar. Különféle készültségi állapotú szerzők, de mindenkinél azzal kezdek, hogy rávegyem, nyomja be a féket. Lelassulni, megállni, lehátrálni arról, ami megvan, amit elért, amit a magáénak érez. Magyarán viszsza a zsákutcából, melyben szinte biztosan szinte mindig benne vagyunk. Hogy majd egy másik és megint másik zsákutcába induljunk el, ahonnan újra vissza kell farolnunk, méghozzá minél hamarabb. Ez nagyon durva, ebben tényleg brutális vagyok, igazi gyilkos. Az irodalmi szöveg zsákutcája az irodalom maga. Ezt kell valahogy megúszni. Szinte lehetetlen, a legnagyobbaknak se megy.
– Akkor mégis mi lenne a definíciója?
– Nagy művek megváltoztatnak. Széttépnek és összeraknak. Megráznak, mint Krisztus a vargát – ez a minimum. Gatyába ráznak. Minden ügyesség, mesterség, technika érdektelen.
– Amikor felhívtam, hogy megbeszéljük az interjút, épp a parlamentben tartózkodott. Egy éve még azt hittem volna, hogy csak úgy benézett, most viszont tudom: ez az új munkahelye.
– Ezen magam is éppígy csodálkozom. Négy hónapja csodálkozom. Oké, közben azért mást is teszek. Tudok tevés-vevés közben is csodálkozni, és talán nem is látszik rajtam mindig.
– Mit szól ehhez az írói énje?
– Egy szót sem. Szóhoz se jut. Nemigen férek az íráshoz. Ez a munka elviszi az energiámat meg az időmet.
– Nem zavarja, hogy most már politikusnak is tartják? Tudja, vannak, akik szerint az értelmiségi lét eleve szemben áll ezzel.
– Épp ellenkezőleg, értelmiségi attól leszel, ha van lelki kapacitásod időd egy részében saját ügyeiden kívül másokéval is foglalkozni. Attól, hogy ki tudsz látni abból a problémahalmazból, amit mindközönségesen a saját életednek hívsz.
– Író-politikus vagy politikus-író? Mikor lenne elégedett politikus?
– Nincs külön erős politikusi identitásom. Van és nincs: persze ha focizom, közben futballista vagyok, ezt élem meg, de a meccs végén kijövök belőle, „visszaállok”. Mondjuk jobb híján: íróvá. Én elégedett „politikus” vagyok, úgy érzem magam, mintha a grundról hirtelen leigazolt volna a Fradi. Ettől nem válsz azonnal hivatásossá, ennyire mégsem tévedsz el, de tudod azért, hogy mi van. Tudod, amit tudsz. Amatőr vagy profi, a foci az foci, az amatőr nem az ügyetlen szinonimája, és ha szív is van benne, az komoly dolog.
– Akkor nem csak a mez a fontos?
– A mez fontos. De én nem változtam. Érzem a felelősséget, és igyekszem őszintén reagálni. A mellébeszélés, túlzott megfontolás, maszatolás sokkal inkább fáraszt, mint rendesen beszélni. Ez is esztétikai döntés. Közvélekedés, hogy ez az attitűd jellemzően nem politikusi – no, ez az, ami megváltoztatandó. Lehet más a politika, ezt minden idegszálammal érzem. Ha nem változtatunk, rámegy az ország. A politikai diskurzusban a kultúra jobbára láthatatlan, nem jelenik meg, noha épp erre kellene bazírozni, erre építeni mindent. A kultúra alap, nem hab a tortán, és most, ebbe a térbe lépve magammal, a testemmel demonstrálva erről igyekszem beszélni. Ezzel foglalkozom. Érdekes és fölemelő.