„Mivel komolyan vettük, hogy a POP a szórakoztatóipar része, ezért szórakoztatni akarunk, felidézni az elmúlt 50 évet…” –biztosít a kényszeredett előszó („Oh yeah, oh no, vagy amit akartok”) Poós Zoltán jó szándékú törekvéséről. A battonyai, szeleburdi csibész könnyűzenei fejlődéstörténetét (is) megörökítő kutyulmány mondvacsinált ihletője egy-egy, slágernek (ki)nevezett hazai szerzemény; így az esszéfüzér rokonságot mutat Nick Hornby 31 dalával és a Hasítás-antológiával. A honi dübörgő nótagyár fél évszázados működését összegezni hivatott, aggasztó fogalmi zavartól terhelt, kis(stílű) magyari pop-Abszurdia azonban mentes az elemi tárgyilagosságtól, önkényes, kirekesztő, korlátolt – akár az áporodott, szekértáboros rögvaló.

Az 1970-es születésű Poós privát poppanteonjába főképpen az kerülhetett be, akivel/amivel a szépíró-költő-zsurnaliszta rokonszenvez, akit/amit eredetinek, „innovatívnak”, láza(dó)s rajongásra érdemesnek, felforgatónak tart. Feltétel továbbá, hogy a Kiválasztott nem bírhatta dr. Erdős Péter pártállami támogatását. Tehát a Neoton Família száműzve lett e lapokról, míg a menedzsert – és édesanyját – dalban alázó, börtönjárta szegedi punkbrigád, a CPg „minden idők legbátrabb és legfelkavaróbb magyar zenekara”-ként ragyog ki a nemzeti válogatottból. Amelyből igazolatlanul hiányzik: az 1958 óta színpadon lévő Korda György, 2004-ig négymillió eladott kiadvánnyal; Máté Péter, akinek örökzöldje, az Elmegyek nyerte el a minden idők legnagyobb magyar slágere címet az origo.hu Álomsláger szavazásán, 2006-ban. Cserháti Zsuzsa az 1981-es Táncdalfesztivál egy(ik) a sok közülfellépőjeként szorult zárójelbe, miként

Katona Klári sem csatlakozhatott Kovács Eszti, Zalatnay Sarolta, Kovács Kati, „mindenki szereti” Koncz Zsuzsa, Péterfy Bori hölgykoszorújához. Megemlítődik Demjén Ferenc, a V’Moto-Rock, Szikora Róbert és az R-Go. Neve sincs leírva –többek között – a Heaven Street Sevennek, Horváth Charlie-nak, a Napoleon Boulevardnak, a kilencvenes években a köznyelvre is hatást gyakorló Rapülőknek és a Jazz+Az-nak, vagy az amerikai, illetve a brit poppiacon nyilvántartott The Moognak, és a The Unbending Treesnek. A huszonkét éve tartó, töretlen sikerébe bele nem punnyadó Kovács Ákos szólókarrierje lábjegyzet (se) a Bonanza Banzai-esszében.Magánvonzalmaimtól (alternatívunderground) függetlenül: a változ(tat) ásra kész Ákos az egyetlen, professzionálisan felépített kulturális termék a hazai haknivurstliban.

Poós bizonyos döntéseit John McEnroe az 1981-es wimbledoni tornán a székbíróhoz intézett klasszikusával summázom: ezt nem gondolhatja komolyan! („You cannot be serious!”). Émelyítő a Buzi-e vagy? (sic!) lemezén Szűz Mária anyagcseréjét elrappelő Sickratman (PaizsMiklós) portréja az arcképcsarnokban. A CPg mellett szubkulturális jelenség az „állva pisilek, ülve kakálok” Rolls Frakció, Radics Béla és a Taurus, a Hegyi Zoltán-féle, meglehetős Sexepil, a drog után Istentől függő Pajor Tamás egykori Neuroticja, az F.O. System, a VHK-val és a Vágtázó Csodaszarvassal duplázó Grandpierre Attila. Az Emil.Rulez! és a Kimnowak fontossága – alsó hangon – túlbecsült.

A távolba köpést, rókázást, műbalhét, szellentést, priuszt, terjengő lábszagot, „ellenzékiséget” a slágercsinálással azonosító Poós tudna rock ’n’ roll irodalmat művelni. Élvezetesen, (ön)ironikusan ír mindarról, amihez épp fűlik a foga (Németh Lehel, Payer András, Szécsiható hiánya számára szakmai fundamentum, és izzadtsággal meg akar felelni a szellemi origónak kijelölt, belterjes, pesti álértelmiségi televény hagymázas elvárásainak. Kivált ebben látom a pillantásra tetszetős, ám (olvasó)szerkesztő által sem gondozott, zsigerileg parlagi munka kudarcát.