Alcímként – vagy talán műfaj-meghatározásként? – ez szerepel Esze Dóra hetedik kötetének címoldalán, a szerző neve és a könyv címe alatt. (A tördelés némiképp szokatlan: két szennycímoldal van, egy külön a kiadónak, a főszöveg így a szokásos 5. oldal helyett a 7.-en kezdődik. Avagy ha a köszönetnyilvánításokat nem számítjuk, akkor a 9.-en.) A fülszövegben viszont arra hívják föl a figyelmünket, hogy nem szó szerint értendő: „A hat fejezetből álló kisregény látszólag a diéták, fogyókúrák kínálatát tematizálja. A szövegben hamar kirajzolódó szimbólumrendszerből azonban már az első fejezetben világossá válik, ezek a jelképek nagyon emlékeztetik az olvasót a huszadik század utolsó negyedében Közép- és Kelet-Európában uralkodó szocializmus jellegzetességeire.” Lehet, hogy nem árt az ilyesmit előre leszögezni, előfordult már, hogy pusztán a látszat alapján nem a megfelelő helyre kategorizáltak bizonyos könyveket, az olvasó azonban (a recenzenssel együtt) könnyen zavarba jöhet, hiszen amennyiben, úgymond, tálcán kínálják eléje a kulcsot, akkor mi marad még megfejtenivaló?

A képlet tehát kvázi világos: fogyókúrázók alatt úttörők (és kisdobosok) értendők, diétaötletek alatt pedig úttörőmozgalom. Hogy semmi kétség ne maradjon bennünk, arról egyebek mellett a vécé eldugulásának megtalált okozói, a gúzsba kötött kék és piros nyakkendők is gondoskodnak. Kár, hogy a szerző időnként túlságosan rájátszik erre a szimbólumrendszerre: a Testkontroll mozi és a Rizsnapot tartok étterem elnevezések zavaróan keverednek olyasmikkel, mint például a Nagy Októberi Almadiéta vagy a Vörös Kalória lakótelep.

A már említett fülszöveg kisregényt ígér, az egyes fejezetek azonban önállóan is megállnák a helyüket. Ami legelőször föltűnik, az az elbeszélői tónus változása: az előző Esze-könyvekhez képest ebben jóval kevesebb a nyelvi manír. Sietve megjegyzem, eme tény nagyon is hasznára válik, nem föltétlen azért, mert megkönnyíti a befogadást (hogy ez előny vagy nem előny, irodalomelméleti kérdés, lehet rajta vitatkozni), hanem mert ezáltal egyértelműen kirajzolódik a történetmondói szándék. Felületes vizsgálódással azt mondhatnánk, hogy a könyv nosztalgiára épül –mostanság amúgy is szezonja van a retrónak, a Rákosi-éra után született írók a gulyáskommunizmust veszik górcső alá. Elsősorban nem is konkrét történések formájában: sokkal inkább (csúnyán mondva) a „fíling” a fő mondanivaló. Ebből a nézőpontból („diétásként”, azaz kék/vörös nyakkendővel a nyakunkon) különösebb eseményeket nem is nagyon lehetne előcitálni, hiszen Kádár János regnálásának utolsó két évtizedében mifelénk legalábbis megállt az idő, a történelem kereke országhatárainkon kívül forgott (továbbgondolva Marxot és Engelst: ha nincs osztályharc, nincs történelem se, márpedig nálunk nem volt), és az ország beledermedt a mozdulatlan panelszürkeségbe.

A kertmozikban Bud Spencer-filmeket vetítettek, s ott volt továbbá a Derby keksz, a barackmagos nugát, az Utasellátó csokiroló meg a négercsók, nem beszélve a Trabant Deluxe-ról, a műbőr üléses Ladáról és az ezerhármas Daciáról – Esze Dóra egy helyen hosszan sorolja a tárgyakként testet öltött szimbólumokat. Az összkép azonban igazából lehangoló. Nem azért, mert az Ellenség voltaképpen egy szomorú könyv (az ember az összes fejezetben halállal találkozik), hanem mert minden retroérzés ellenére ez egy nagyon bágyadt és elkeseredett korszak volt. Elrabolták, elvették tőlünk a gyerekkorunkat. Engem legalábbis erre döbbentett rá ez a – nemcsak szimbólumokban, de receptekben is gazdag – kisregény. S innentől fogva fuccs a nosztalgiának. Marad a kínzó bizonytalanság: hát hol éltünk mi valójában? „Vajon ez a való élet? – teszi föl a kérdést a végén Esze Dóra is. –