Világbéke, nem diszkontáron
Két fő ellensége van csak. Az első a magánemberként érkező politikus, akinél már az apáca is jobban bele tud simulni a tömegbe. Szóval négyévente kijön, átüt az ingén a nagy igyekezet, azt hiszi, kampányol, pedig csak idegen testként kóvályog ide-oda, hiszen a Sziget eredendően politikamentes. Nem is lehet más: túl sokszínű ahhoz, hogy bármilyen ideológiával is meg lehessen fogni. Bár tény, néha a hegyek is szülnek egeret. Szőcs Géza kulturális államtitkári nyilatkozata egész biztos ott lesz egyszer a Sziget aranykönyvében, hiszen mint mondta: „minden résztvevőnek azt üzenném, hogy ha lehet, fogja vissza magában a vadállatot, és próbálja a civilizált arcát mutatni a vendégeknek”. És van is foganatja az intésnek, mert amikor egy behemót holland a Muse alatt széttapossa a nagylábujjamat, fel sem emelem a hangom, hanem szelíden tolom alá a másikat. Legalább arányosan fáj.
A másik a mindent újrafestő nosztalgia, „a tavaly jobb volt” homályos érzete, ami sokkal inkább hasonlít az öregségre, mint az állítólagosan csökkenő színvonalra. Bár, speciel az egyik főprodukcióként érkező Iron Maiden két évvel ezelőtt tényleg jobb volt. Akkor a Somewhere Back in Time turné keretén belül érkeztek a nulladikra, és a fénykort bemutató nosztalgiazenekarként léptek fel mindenki nagy megelégedésére. Most viszont az új album, a Final Frontier bemutatásával úgy tesznek, mintha egy élő együttes zenélne, pedig az új korong talán legfőbb pozitívuma, hogy megjelenhetett. Nem is nagyon mozdul rá a közönség az új dalokra, csak a Fear of the Darknál lesz össznépi éneklés, hiszen mégiscsak ez a kilencvenes évekbeli Maiden vitathatatlan „himnusza”. A ráadásban megszólal a nyolcvanas évekbeli is, a Number of the Beast, csakhogy akkoriban még volt mellette vagy tíz másik, míg a sötétség dala egyedül árválkodik... Ezért is lehet, hogy igazából csak az utolsó, klasszikusokat hozó harmadban bulizik igazán jól a tömeg; persze, erről az is tehet, hogy nehéz megszokni a kíméletlenül rossz hangzást (a hangmérnök a világszínpadnál bulizott?), meg az űrállomást idéző díszletet, amely inkább passzol egy Benny Hill-showhoz. Egyedül Dickinson menti a menthetőt, úgy rohangál föl-alá, hogy a végén tényleg élvezni kezdi az ember.
Pedig tényleg mindent megtettek értük. Átvariálták a Nagyszínpad egész szombati programját, hogy a szokásos másfél helyett két órát kapjon a zenekar, és a konkurenciát is sikeresen kilúgozták mellőlük. (Látszik, hogy ki kellett spórolni valahogy a Maiden gázsiját...) A Tankcsapda a heti nagyszínpadi program egyedüli magyarjaként és amolyan előzenekarként a korábbiaknál jóval kevesebb ember előtt tartotta a frontot.
Aztán vasárnap este a Muse végül eldönti, hogy ki volt az idei Sziget legnagyobb sztárja. A Black Holes and Revelations albummal a legfontosabb brit bandák sorába lépő Muse elsöprő erejű koncertet adott, amit azért is jó kimondani, mert három éve pár ezer ember előtt léptek csak fel az Arénában. Bellamy szorongásaira és hangjára talán nem túlontúl vevő a magyar közönség, ám a hollandokkal, németekkel, spanyolokkal színezett szigeti tömeg előtt már nyilvánvaló: most mindenkit képesek maguk alá gyűrni a világon. A Resistance – Time is Running Out – Starlight hármasa alatt majdnem felkennek a korlátra, de mindez érthető: nincs ember a színpad környékén, aki ne mozdulna meg a kissé depresszív „slágerekre”. És persze, látványban is, amit lehetett, felpakoltak a színpadra: nyílnak a lézerlegyezők, hasítanak a fények, és megelevenednek a Resistance borítóját idéző kivetítősokszögek. Miközben Chris Wolstenholme basszer nagy nyugalommal szív egyet-egyet a pipájából...
Az átmeneti süketséget semmilyen más sátor nem képes enyhíteni, így hát haza is ballagunk a tizennyolcadik Szigetről. A mérleg most sem rossz: a mínusz egyedik és a nulladik nappal (Kispál-búcsú és a főhajtás Cseh Tamás előtt) már az elején tudtuk, igazán emlékezetes lesz az idei felvonás. És jött még a levakarhatatlan Faithless, a Thirty Seconds to Mars, a Buena Vista Social Club, az igen jó Kasabian, a talán még jobb Rupa and the April Fishes. Megint bomba ötletnek bizonyult a másodszor kinyitó hungarikumfalu, ahol többek között azt is megtudhattunk, hogy tésztában mi is vagyunk annyira kreatívak, mint az olaszok. (Csak csigatésztából hármat tartanak számon!). Pech, hogy idén szűkebb és eldugottabb helyet kapott a mindig érdekes múzeumnegyed, és pech, határozottan pech, hogy egyre drágább a Sziget. Lehet, hogy mindezt a válság, a fonnyadt forint teszi, de az egy hétre érkező magyarnak ez lassan felér egy külföldi utazással. (Persze, tudjuk, hogy a Sziget más világ, de ennyire... Így aztán nem is dőlt meg a tavalyi rekord: idén „csak” 382 ezren voltak, és a szombati nap volt a legközelebb a telt házhoz.) Meg is látszik a jegyeken: a hetijegyek túlnyomó részét a külföldiek, a napit meg mi veszszük meg. Egy sörös, kukoricás, meleg ételes nap így kijön egy húszasból. Kérdés, hol fog megállni az emelkedés, mert így azoknak is luxus lesz lassan a Sziget, akikre pedig a leginkább számítanak. A balhét keresőket, a rosszul öltözötteket az árak már réges-rég kiszűrték...
Valami ilyesmire gondolok, amikor szembejön velem egy srác magasra tartott táblával: Germany je t’aime. Igen, néha tényleg vannak pillanatok, amikor hiszek a világbékében.
