A bor maga is kultúra, de irodalom is megelőzte, az Erdélyi Magyar Írók Ligája (EMIL) és a Szlovákiai Magyar Írók Társasága (SZMIT) felolvasása. Ki sörözve, ki pedig borozva hallgatja Hodossy Gyulát, Gál Sándort, Farkas Wellmann Endrét, Király Zoltánt és László Noémit.

A borokat bemutató hölgy egyébként minden képzavar ellenére ügyesebb, mint az úr, aki sokkal többet beszél és sokkal fűrészporosabban. De végül is kit érdekel, ha körbejárnak a mindenféle zamatú nedűk.

És helye is van a nedűknek, hiszen az írók, költők, kritikusok és más irodalmi emberek napközben komoly előadásokat hallgatnak a Tokaji Ferenc Gimnázium aulájában a határon túli magyar irodalmakról. „Amagyar irodalom égtájai. Sokágú síp Tokajban” – ez az idei tábor fejléce és minden félelmem ellenére egyáltalán nem provinciális. Kevés az olyan előadó, aki a szokásos közhelyeket mondja szenvedésről, helytállásról, megmaradásról és egyebekről. A plenárisokon és a munkacsoportok szemináriumain egyaránt ritkán hangzanak el ilyesmik, bár persze akad, aki nem tud megszabadulni önmagától.

A titok talán abban rejlik, hogy sok a fiatal ember (Balázs Imre József, Németh Zoltán, Szalay Zoltán stb.), ők meg nem a szenvedés diskurzusában szocializálódtak. Egyszerűen élni szeretnének, és azért írnak, mert a szövegben keresnek valamit, nem a körülményekben.

Két momentum zavar csupán, legalábbis engem. Az egyik a szerdán, a tábor első napjának estéjén megrendezett Noé bárkája című irodalmi est. Ez a válogatás éppen az, amit a legjobban el kellene kerülni. A színészek nagy levegőt vesznek és látványosan szavalnak, nem a tartalommal törődnek, hanem azzal a sztereotípiahalmazzal, amit a „kisebbségi” szó meg a határontúliság megmozgat bennük. Jellemző, hogy egyikük, éppen a legfiatalabb, rendkívüli bánatában „mezalinsz”-nak ejti azt, amit „mezaliansz”-nak szokás, így aztán a rím (riansz) se csendül. A másik Székelyhidi Ágoston beszéde a pénteki zárónap plenáris ülésén. Megtudjuk, hogy az irodalomnak fel kell adnia a posztmodern értelmezéseket, „természetes medrébe” kell visszatérnie, most, amikor a posztmodern és a globalizáció egyaránt véget ért, még akkor is, ha a követők erről nem akarnak tudomást venni, holott ők is tisztában vannak a tényekkel. Rémülten állok, bele sem akarok gondolni, mi mindenről nem tudtam eddig. Nyilván behunyt szemmel járok a világban. A tábort Szőcs Géza kulturális államtitkár szövege zárja.

A II. Rákóczi Ferenc Általános Iskola aulájában rendezett zárófogadáson már Székelyhidi sem ilyen veretes, rutinosan levezényeli a díjátadást. Az idei Tokaji Írótábor nagydíját Király Zoltán kapja, akit Pécsi Györgyi laudál. Hordó díjas lesz Hodossy Gyula, a SZMIT elnöke,Ferdinandy György, Roberto Ruspanti egyetemi tanár, költő, műfordító, a magyar kultúra olaszországi népszerűsítője és Rubovszky András, a Széchenyi Társaság elnöke. A „Balassi-kard Furmint” borverseny győztese Áts Károly, távollétében Májer János, Tokaj polgármestere veszi át a kitüntetést.

A vonatom szerdán délre futott be, így sajnos sem Mezey Katalin kuratóriumi elnök és szervező megnyitóját nem hallhattam, sem azt a bemutatót, amelyet a könyv és folyóirat kiállításról tartott Cseke Péter, Pomogáts Béla és Szabó Zsolt, s amelyet a Szentimrei Alapítvány gyűjteményéből állítottak össze. Kíváncsi lettem volna, mit mondanak – a kiállítás mindenesetre egy színvonalas múltat idézett meg.

A számomra zavaró epizódok ellenére jó hangulatú tábor volt ez a velem egyidős, nemcsak nappal, hanem éjszaka is. Az egyik fogadóban ülünk néhányan, amikor hirtelen egy tokaji fiatalember lép oda hozzánk, halálfejes póló rajta. „Önök az írótáborból jönnek?”, kérdezi. „Igen”, válaszoljuk. „És tudják, mi az a pákász?” Amíg felocsúdunk a döbbenetből, amelyet fellépése okozott, Németh Zoli kiselőadást rögtönöz a pákászokról, még egy anekdotát is elmesél. Az ifjú elégedetten távozik, mi meg nevetve iszunk tovább.

Az irodalom nem mindig kockázatmentes vállalkozás.