Évszázados tetszhalott
Amolyan gyorstalpaló felcsertanfolyam ez a szervezett mentés magyar alapítójáról elnevezett Kresz Géza Terem tárlói előtt. Vízbe fúltat semmiképpen ne akasszunk fel lábánál fogva, ha életet szeretnénk lehelni belé. A mesterséges lélegeztetés sikeresebb, ha a sérült nyelvét előre húzzuk, és ha ketten végzik a műveletet. Egyikük a sebesült karját emelgeti, a másik a hasfalát, illetve a rekeszizmait bokszolja. Ha szerencsénk van, s elég kitartóak vagyunk, az olykor órákig tartó újraélesztés nyomán magához térhet a tetszhalott.
Az utóbbi elnevezést persze jó ideje nem használják a mentők az ájult betegre. Azt azonban kár lenne vitatni, hogy a mentés fejlődését az élvetemetéstől való félelem segítette leginkább. Talán ezért adta rendeletbe Mária Terézia, hogy akasztottakat és vízbe fúltakat kötelező elsősegélyben részesíteni.
A most 120 éves Mentőpalotánál legfeljebb öt évvel lehet fiatalabb az épület első emeletén működő múzeum. Kresz Géza Budapest V. kerületének tisztiorvosa, a Budapesti Önkéntes Mentő Egyesület (BÖME) s egyben a szervezett mentés magyarországi megalapítója már 1892-ben, a mentők működésének ötödik évében elhatározta a gyűjtemény létrehozását. Munkatársainak meghagyta, hogy kivonulásaik alkalmával gyűjtsék a különleges, balesetet, sérülést okozó, vagy fegyverként használt tárgyakat. Az afféléket, mint a vitrinben látható sétapálca-patika – alighanem az orvosi táska elődje –, vagy a lélegeztetésre szolgáló kovácsfújtató. Az első, lóvontatású rohamkocsikat sajnos már csak archív fotókon láthatjuk. Sziréna helyett harangszóra indultak a lovak, és mindjárt vágtában. A kezdeti időkben a már akkor is 24 órás szolgálatot teljesítő mentők óránként átlagosan egy riasztást kaptak, többnyire mérgezéses esetekhez kellett kivonulniuk.
Az első mentő automobil, egy 3,5 lóerős, elektromos kisautó 1902-ben futott ki Budapest utcáira, az első világháború éveiben viszont már 19 autója volt a mentőszolgálatnak, s többnyire a pályaudvarok környékén várakoztak sebesült katonákra. Volt munkájuk bőven, a háború végére az egész járműállomány amortizálódott. A 40-es évek elején a gyorsan fejlődő fővárosban már a karambolok és az üzemi balesetek okozták a legtöbb munkát a mentősöknek. Ne feledjük, az autók kormánya ekkor került át jobbról balra, s mire az autósok és a gyalogosok megszokták a változást, bizony sok vér folyt el Budapest utcáin. A második világháború alatt a mentősök szolidaritása példás volt, számos zsidó társukat mentették meg.
Az államosítást követően Országos Mentő Szolgálatra keresztelték a BÖME-t, de még ebben a formában is sikerült meglepniük a világot. Európában elsőként Budapest utcáin tűntek fel a mentőszolgálat rohamkocsijai, mint valami mozgó kórház, rendelkeztek minden olyan eszközzel, amely a korszerű orvosi segélynyújtásban szükséges. S még egy Európa-csúcs: 1954. március 29-én a kontinensen elsőként Budapest utcáin robogtak a rohamkocsik világvevő készülékkel felszerelve. A kiállított tárgyak között ma is látható vastüdő szolgált bennük a mesterséges légzés alkalmazására, és pacemakerrel is nálunk látták el elsőként a mentősöket, még 1974-ben. A mentősök arról is bőven tudnának mesélni, hogy a nyugati civilizáció mikor lépte át a vasfüggönyt. A 70-es években már a szív- és érrendszeri panaszok álltak a riasztások okainak élén, és hamarosan megjelentek a stresszbetegségek.
Manapság 230 mentőállomás van az országban – meséli Debrődi Gábor, a Mentőmúzeum igazgatója –, napjában 800 roham-, illetve esetkocsi teljesít szolgálatot, a legkorszerűbb orvosi segélyeszközökkel ellátva. A – jobbára Mercedes típusú – rohamkocsi valóban mozgó kórháznak tekinthető, hiszen a lélegeztetőgéptől a defibrillátorig, az EKG-től a pacemakerig minden, azaz húsznál is több multifunkcionális készülék található a mentőautókban. Amelyek gyorsan cserélődnek. A 10-15 éve még használatban lévő berendezések némelyike ma már a múzeumot gazdagítja.
