Életmű helyett életrajz
Weöres Sándor írt néhány színdarabot, amelyeket annak idején nemigen tartottak színpadra alkalmasnak. Eltértek a magyar színházi előítéletektől, dramaturgiai beidegződésektől. Ma ezek a művei színszerűbbek, mint amit az iskolai és színházi szabványok szerint írtak akkoriban. Lónyi Erzsébet életét nem színpadra írta meg a költő – feltehetőleg nem véletlenül. Nem életet, hanem életművet írt. Költött egy költői szerepet és művet, a XVIII–XIX. század fordulójának idejére elképzelve, alkotott egy rokokó költőnői munkásságot, és hozzáírta azt a feltehetőleg brutális valóságot, amely akkor is, mint mindig, nyilván körülvette a szellemi teljesítményt.
A színpadon elkerülhetetlenül ez a körítés érvényesül elsősorban. Előtérbe tolakszik a történet, az életrajz, a fizikai szenvedés és szenvedély, mindaz, amit a könyvben már az írásmód, a stílus is erősen eltakar, megemel, nem is beszélve a versekről. Erotika és horror nagyvonalúan komponálatlan egyvelege marad a különös lelkületű költőnő élettörténetéből. Egy szeszélyes, kivételesen erős érzékiséggel, szélsőséges vonzalmakkal megáldott-megvert asszony sorsát követheti a néző. Motivációnak, magyarázatnak, komponálási alapelvnek elegendő a szeszély, a kiszámíthatatlanság.
Sokat hozzátehet persze egy színésznő, aki személyiségével összefogja, hitelesíti az érzelmi változékonyságot és a szellemi igényességet, érti és értetni is képes a régi magyar nyelvet, érzi és érzékeltetni tudja, ahogyan ez a nyelv egyszerre hordozza a kor magyar nemesi világának faragatlanságát és botladozó eleganciáját, az értelmiség küzdelmét a szabatos kifejezésért a göcsörtös magyar nyelvvel és a kikerülhetetlen latin, német, francia kifejezésekkel. Petrik Andrea a szexuális zabolátlanság, a szeszélyes lázongás mögött szellemi nyughatatlanságot és az életre rácsodálkozó rémületet egyarántmegfogalmaz.Ocsmányságok és rémségek, rettenetek és fájdalmak elbeszélése közben nem feledkezik bele a szöveg szépségébe, de nem is feledkezik meg róla. Kovács Krisztián a betegség és az értelmiségi szerepkeresés szenvedélyétől áttetsző, testi és szellemi társnak egyként alkalmatlan költőbarátot átélhetőn játssza. Gáspár Tibor komor titokzatosságba burkolva ad erős, egységes karaktert a nagyvonalúságot talán csak tettető férj komplikált alakjának. Trill Zsolt még rejtélyesebb, olykor mindöszsze a történet követhetőségét segítő tárgyszerű narrátorként, máskor a hősnő bizalmasaként, néha különféle epizódszerepekbe bújva alkot egyetlen figurát, aki puszta jelenlétével vagy éppen beszédének ízével kommentálja a furcsa, különös történetet.
Kétségtelenül színvonalas előadás. De csak töredékesen idézi meg Weöres Sándor művét. A játék betölti az udvart. Az élmény hagy üres helyeket a néző lelkében.
