A gladiátor meg a gömböc
Hogy érdemes-e a klasszikus festményeikkel és régészeti leleteikkel büszkélkedő múzeumoknak nyárról nyárra a Szigetre vonulniuk, azt többen megkérdőjelezik. Szerintük ez a fesztivál a zenéről szól, a sörről meg a lazulásról – kit érdekelnek hát a rekkenő hőségben a kirakók, a kérdőívek meg a kártyajátékok?
Az, mondjuk, igaz, hogy a Múzeumi Negyedben – a Party sátras koncertekkel és a lacikonyhás standokkal ellentétben – ezúttal sem toporgott tömeg. De a Néprajzi palccán ottjártunkkor épp egy heavy metal egyenruhás, vidám csapat fényképeztette magát magyar népviseletben. Finnek. Az Aquincumi Múzeum sörpadjainál angol lány malmozott egy római rabszolgával, a Magyar Nemzeti Galéria (MNG) festmény-repróinak oválisra vágott lyukaiból pedig két francia lány kukucskált kifelé.
Szóval a szigetelőmúzeumok leglelkesebb látogatója jellemzően külföldi. És bár fogalma sincs, ki festette azt a kanapén könyöklő libanoni emírt, akinek szakállas-turbános feje helyén most kinézhet, vagy ki az a Berény Róbert, akinek Csellózó nőjével szintén fotózkodhat, mindent kipróbál és mindet élvezi.
Ugyanitt, az MNG ponyvája alatt híres műveknek – például Rippl-Rónai sokáig elveszettnek hitt Kalitkás nőjének vagy Mányoki Ádám híres Rákócziportéjának – kellett megfesteni a másik felét. A kartonokra ugyanis csak a remekek másolatainak egyik fele volt fölragasztva, a befejezést az ügyes kezű szigetelőktől várták. És az efféle még a könnyebb feladatok közé számított a negyedben.
Az Aquincumi Múzeum előtt grasszáló, gladiátornak öltözött fiatalembereknél sokkal nagyobb szégyenben maradtam egyébként, mint azt a tesztíráshoz hozzáfogva sejtettem. Ezek a fiúk úgy darálták a római kor öszszes fegyvernemét, csatáját, építészeti újítását, társasjátékát de még kulináriáját is, mintha tényleg onnan pottyantak volna ide, a Hajógyári-szigetre. Hogy mégse maradjon olyan kínos a kérdőívem, a szabadidejében thraex és hoplomachus fegyvernemekben küzdő harcos, Máté István Botond súgott, s a teszt végére olyannyira összemelegedtünk, hogy még a római nevét is elárulta. Hiberius. Vagyis téli, fagyos. Mielőtt kifogást emelhettem volna, Botond elmagyarázta, hogy egyesületükben, a Familia Gladiatoria Pannonicában a neveket kalapból húzzák, így voltaképpen nem ők, hanem Fortuna istennő az, aki választ.
Csodák csodájára a tesztem hibátlan lett. Jutalmam lehetett volna múzeumi belépő, meghívó a szeptemberi Nimfa-ünnepükre, énmégis a harmadik nyereményt, a hennafestést választottam. Pedig még nem is tudtam, hogy a római díszítőmintát egy borostyánlevél-koszorús, tógás dalia pöttyözi majd a kézfejemre. Az olasz Diego ragyogóan beillene patríciusnak, pedig archeobotanikus. Korábban a szentendrei úti múzeumban volt ösztöndíjas, azóta is szívesen jár vissza ide.
Nemzetközi volt a hangulat a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) sátrában is. A József Attila fényképével megnyomott –ajándékba elvihető – kártyácska sarkába olasz zászlót szerkesztettek a muzeológusok, a költő portréja melletti vers címe pedig úgy szól: Mamma.
– A tavalyi Sziget után beláttuk, hogy a játékainkat és a feladványinkat érdemes több nyelvre lefordítanunk, mert a délutánonként erre csalinkázó fiatalok nagy része nem tud magyarul – magyarázta a PIM sajtóreferense, Erlitz János. Kiderült: sokan jönnek, akiknek fogalmuk sincs a magyar irodalomról, mégis szokatlanul kíváncsian ülnek be hozzájuk átlapozgatni egy-egy magyar költő albumát. És folyton kérdeznek: miért halt meg ilyen gyorsan, hogy lehet, hogy enynyi nője volt, miért kellett koplalnia. De érkezett Erlitzékhez olyan külföldi apuka is, aki kimondottan József Attilát kereste, meg akarta mutatni fiának az egyik versét. Van, aki azzal szórakozik itt, hogy írók matrózinges, rövidnadrágos gyerekkori portréit pászítja az ötven-hatvan évvel későbbi, őszes halántékú arcképekhez, más költőkártyával, kockakirakóval vagy a karikatúra-felismerőssel játszik.
A Semmelweis Orvostudományi Egyetem sátrában koponya fogai közé kellett bedobnunk a piros golyót, hogy nyomon követhessük az élelem útját a gégecsővel imitált beleken át, egészen a vécécsészéig. Egy testrészekkel telerajzolt táblán pedig régi bonctani szakszavak jelentésére adhattuk le tippjeinket. Például, hogy a szaporítómag kifejezés szőrtüszőt, petesejtet vagy spermiumot takar-e, a gömböc vakbelet, vastagbelet vagy gyomrot jelentett-e. Egygyel odébb, a Néprajzinál sztereotípiák ledöntögetésére vállalkozhattunk, amint megsaccoltuk a kicsipeszelt műtárgyfotók származási helyét. A cél teljesült, hisz jó nagyot néztünk, amikor kiderült, hogy az afrikai amulettnek hitt szobrocska valójában sámánszobor a szibériai sztyeppékről. Amiről úgy sejtettük, ázsiai termékenységi fi gura, az egy kéteurós alsó-ausztriai vásárfia, a tádzsiknak vélt voodoobaba meg itt készült a kalocsai női börtönben, csak hogy gyorsabban peregjen az idő.
