Igaz, a nyolcvanas évek második felében még csak röhögtem rajtuk. Meghatódni eszembe sem jutott. Hiszen középiskolásként leginkább LGT-t, Európa Kiadót vagy KFT-t hallgattam, imádtam Mike Oldfieldot, a Beatlest és a Kraftwerket, „hevimetálos” korszakomban meg az Iron Maident. Csápoltam a Pokolgépnek (!) és a Beatricében Nagy Ferónak – sőt kamaszkoromban még egy R-GO-koncerten is voltam (nem is volt olyan rossz), amit most nyilvánosan meggyónok, s kérem bűnöm bocsánatát. Aztán jött a Kispál és a Borz, majd a Quimby, s úgy hittem, hogy e két, számomra máig meghatározó zenekar kisöpörte belőlem a nyolcvanas évek minden nevetséges figuráját és úgynevezett „slágerét”, örökre. Erre föl ezen a héten fölbukkant az m2 képernyőjén a régen elfelejtett Step együttes 1989-ből, és amikor megláttam a nemrég elhunyt, akkor fiatal Flipper Öcsit, elérzékenyültem. Azt énekelte szegény, hogy üzenet jött a széllel, és ez az üzenet az volna: mindig van remény.

– Igen, igen, igen – harsogta, és én együtt bólogattam vele, nem lehetett más választásom.

Aztán megjelent a műsorban a Neoton Família 1988-ból, s a buja Csepregi Éva közölte, hogy egy barna srác őt egy kicsit felkavarja, egy kicsit megzavarja, és ezért nehéz az ő élete. Majd az egyik e heti adásban föltűnt Pataky Attila is, aki egy 1989-es koncertfelvételen arról győzködött kevés sikerrel, hogy ők volnának a rock, és ők volnának az élet, és mi kérhetünk szépen, de csak kérhetünk szépen... Ó, igen, az Edda szövegei mindig érthetetlen, blőd hülyeségek voltak a számomra, Pataky Attila pedig szerintem folyton úgy mozgott a színpadon, mint egy bemelegítést végző tornatanár. De egészen horrorisztikus volt az is, ahogyan a szerdai részben Vikidál Gyula duettet énekelt Kovács Katival 1994-ben –jellemző, hogy először azt hittem: paródiát látok.

Mondom, a sorozatot nézve egyszerre sírtam és röhögtem, de nem Flipper Öcsin, Csepregi Éván vagy Pataky Attilán – hanem a mögöttünk hagyott húsz-harminc esztendőn. Az életünkön. Saját magunkon, akik hétköznapi kulturális fogyasztóként ilyen szórakoztatóipari közegben éltünk, s akik számára ez a nívó volt a viszonyítási alap. Nagyon hálás vagyok az m2-nek ezért az öszszeállításért, s nagyon örülök a sorozatot finom érzékkel szerkesztő Horváth Tünde munkájának is. S habár egy nő életkorát firtatni nem udvarias dolog, én mégis megkockáztatom, hogy Horváth Tünde talán már túl lehet a negyvenen. Okos, művelt, sokat látott asszonynak képzelem, aki nem egyszerűen csak zeneszámokat válogat nekünk napról napra, hanem megpróbál minket szembesíteni múltbéli énünkkel is –hiszen mi vagyunk azok a hajdani rajongók, akiknek az elmúlt évtizedek nevetségesebbnél nevetségesebb slágereit írták. Mi vagyunk a közeg. Bizony.