Huszonöt tekerő, harminc ütőgardon
Nem ez a népihangszer-készítés első krízise. A második világháborúig még jól ment a mesterek sora, a gyöngyösbokrétás, dalos-táncos nemzeti romantikának köszönhetően elég nagy volt a felvevőpiac, a háború utáni új rezsim azonban nem szerette a nagy közös mulatozásokat, és az emberek hangulata sem volt kifejezetten lakodalmi. Vége lett a nagy zenés együttléteknek, így hangszerkészítőkre sem volt már szükség.
Majdnem harminc évet kellett várni az újjáéledésre, konkrétabban arra, hogy a városi értelmiség újra felfedezze a népzenét és a néptáncot, és kedvet érezzen ahhoz, hogy ezekkel együtt, egy tető alatt a hangszerek világával is megismerkedjen. Az 1974-ben indult táncházmozgalom keretében nemcsak a táncokat és a dalokat kezdték el gyűjteni a népi kultúráért fellelelkesedett fiatalok, hanem a hangszereket is –többnyire nem voltak ezek túl jó hangszerek, de az induláshoz megfeleltek. Másfél évtized alatt aztán kiművelődött az a szűk mesterréteg, amely már képes volt kifogástalan minőségű instrumentumok előállítására.
Sajnos ez a – nevezzük így – második aranykor sem tartott elég sokáig. A táncházmozgalom a kilencvenes években elkezdett veszíteni lendületéből, az aktív zenélés, mint közösségi-kulturális tevékenység a média, főként az internet miatt egyre kevesebbeket kötött le, általában (és világszerte) a nulla közelébe zuhant az akusztikus hangszerek iránti érdeklődés.
Mint a Magyar Hangszermíves Céh elnökétől, egyúttal ezüstkoszorús hangszerkészítő mestertől, Szerényi Bélától megtudtuk, ma egész Magyarországon legfeljebb ha kétszáz ember készít népi hangszert. Többségük amatőr – jellemzően falusi bácsi, aki időnként csinál egy-egy furulyát vagy citerát –, a mesterséget iskolában elsajátított és a mesterségből élő hangszerkészítők nincsenek többen féltucatnál. És sajnos ott tartunk, hogy a piaci igényeket voltaképpen ez a féltucat ember is ki tudná elégíteni.
Az eladási becslések is önmagukért beszélnek. A legkurrensebb és legolcsóbb hangszerből, a pásztorfurulyából ugyan még mindig elfogy pár ezer egy évben, citerából azonban jó, ha néhány száz, holott éppen a citera az, amely még mindig tízezrek életének része, az országban se szeri, se száma a citeraköröknek, együtteseknek. Tekerőből (tekerőlantnak is hívják, helytelenül) húsz-huszonötöt, dudából tízet, ütőgardonból harminc-negyvenet tudnak eladni, úgy, hogy ez utóbbiak egy része nem is itt készül, hanem szülőföldjén, Gyimesben. Kobzából (ezt meg koboznak is hívják, viszont helyesen) ugyancsak huszonöt-harminc talál gazdára évente.
A vásárlók zöme iskola, zenekar, zenész, de az utóbbi időben egyre több laikus keresi a magyar népi hangszereket, ráadásul külföldről is. Részben mert szépek, részben mert egzotikusak, részben pedig, mert egészen másképp szólnak, mint amit eddig ismertek. A magyar tekerőre például azért figyeltek fel nyugaton, mert hangosabb és karakteresebb, mint francia rokona, a citerát pedig a mindent verő elektromos gitár futtatta fel: aki gitározni tud, az hamar megtanul citerázni is, így aztán érdekes színfoltként bukkan fel néhány együttesben, főleg a világzenét játszókban. Persze mindöszszesen se gondoljunk pár tucatnál nagyobb tételekre.
A más tájakon megszokottól való eltérés, a megszólaltatás technikájának különbségei, tehát az egyediség és az ebből adódó alacsony példányszám azonban bizonyos szemontból előnyös. Amíg például a rendkívül népszerű, tehát nagy szériákban fogyó skót dudák zömét ma már Afganisztánban csinálják, magyar népi hangszer valószínűleg sosem készül a történelmi határokon túl – pár száz darabra nem érdemes gyárat gründolni a Távol-Keleten. A tárgyalkotó népművészetet nyomorító gagyisodás a hangszerkészítést tehát nem fenyegeti. Ez is valami.
Sokan a tárogatót is autentikus népi hangszernek gondolják (a céhelnökkel való találkozásig e sorok írója ugyancsak így volt ezzel) – de nem az. Az eredeti tárogatókat ugyanis a Rákóczi-szabadságharc után, mint a magyar rebellió szimbólumait, szinte az utolsó szálig elpusztíttatta a császári önkény, összesen két darabot őriznek belőlük a múzeumok. A ma tárogatóként ismert hangszert a XIX. század második felében konstruálták újra valami műhelyben, és alig mutat rokonságot az ősi hangszerrel. Működését, felépítését tekintve a szaxofonhoz áll a legközelebb.
Egy autentikus pásztorfurulya nagyjából egy hétig készül, és pár ezer forintért a miénk lehet, a másik véglet a tekerő, ezzel két hónapig is elbajmolódik a mester, aki 250–300 ezer forintnál nemigen adja olcsóbban művét. A népi hangszerek mindig és szigorúan a legjobb faanyagból, tehát nemes gyümölcsfából készülnek; a tekerő általában dióból, körtéből vagy cseresznyéből, a furulya barack-, mandula- vagy szilvafából, az ütőgardon nyárfából. Sajnos már nemcsak vevőt, megfelelő faanyagot sem könnyű találni: a nemesítés miatt a fák törzsének átmérője minden fajtánál csökkent, főleg a körténél, így egyre bajosabb kiválasztani a méretben megfelelő darabokat.
