A visszatérő vendégeknél nincs nagyobb elismerés. Az egykori gyermekek felnőttekként jönnek vissza, és örömmel látják, hogy még mindig Szikra Sándornétól vehetik a lángost vagy a palacsintát a Duna-parton.

A siker gyorsan jött. Egy hónapja sem volt még nyitva a büfékocsi, amikor egy vendég mesélte, hogy a Margitszigeti Nagyszállóban dolgozik, és ott hallotta, milyen finom a Rómain a lángos. Az élő reklámnál nincs jobb – gondolta Szikráné, de azért beletelt néhány évbe, amíg odaszoktatta az embereket. A part aránylag elhagyott részén (Csillaghegynél) áll a kis bódé, és a legtöbben ma is azért járnak arra, hogy nála vehessenek finomságokat.

– Dehogy megyek én lángost sütni, hogy képzelitek! – háborgott Klári, amikor tizennyolc éves korában egy lángososhoz hívták dolgozni. Pedig a beígért havi ötezer forint felettébb csábító volt: miután szakácsként végzett a vendéglátó-ipari szakközépben, 1400 forintért helyezkedett el a Volga Szállóban. S noha ma már sokak szerint a főváros legjobb lángosát készíti, megsúgja: nem szereti csinálni. De szeret másoknak finom ételeket adni, így aztán a kezdetektől fogva a vendégek dicsérete élteti.

Felszolgálóként, kávéfőzőként és pénztárosként is kipróbálta magát a Savoy étteremben, ahová a Volga után helyezték át. Azt szokta mondani, a vendéglátóiparban mindent csinált már, csak táncosnő nem volt. Megismerkedett a párjával, vele kezdtek „Balatonozni” – tavasszal lementek, ősszel visszajöttek.

Mielőtt a Duna-partra került, a Budapest Kongresszusi Központ büféjében dolgozott; négyen voltak ott lányok, de a maguk lábára akartak állni. Rábeszélték a kolléganők, hogy vágjanak bele valamilyen vállalkozásba. 1992-ben vettek egy büfékocsit, és kitalálták, hogy a Római-parton nyitnak üzletet (a lelkes kolleginák aztán gyorsan kiszálltak az üzletből). Klári öccse – aki Duna-parti csónakházat bérelt – végigvitte őket a parton, hogy megnézzék, mit lehet kapni. Lángost és fagyit nem találtak, de mivel a fagylalthoz sokkal drágább berendezésre lett volna szükség, maradt a lángos.

Szakács létére sosem csinált lángost, előszedte hát a szakácskönyveket. Csakhogy az ott talált receptekkel nem volt elégedett, ezért megkérdezte az édesanyját, aki a következő tanácsot adta: „A lángos a tejtől piros lesz, a krumplitól meg puha.” Klári így szakadt ki a liszt–víz–élesztő háromszögből, s miután a hozzávalókkal és a mennyiségekkel sokat kísérletezett, kialakult a „bombabiztos” recept. Egyetlen lisztfajtát használ, és most éppen aggódik, mert állítólag megszűnik az a malomipari cég – nézhet új liszt után.

Gyorsan beletanult a lángosos életbe Szikra Sándorné. Az első napon még szépen kisminkelve ment a büfébe (ahogy az előző munkahelyeken megszokta), aztán felforrósította az olajsütőt, és a festék lefolyt az arcán.

Menjetek, nyissatok már ki! – kéri a gyermekeit, amikor megbetegszik. Fia és a lánya (ikrek) valósággal beleszülettek a lángoskészítésbe: tizenkét évesek voltak, amikor kinyitott a Duna-parti büfékocsi. Ők is megtanulták a szakmai fortélyokat, de végül nem a vendéglátóipart választották.

Eleinte egész héten nyitva tartott, öt-hat éve viszont csak hétvégenként megy ki a Rómaira. Ma már ráadásul Vecsésről jár be lángost sütni. Édesapja halála után Szikráné odaköltözött az édesanyjához a vecsési házba; a telek annak idején káposztaföld volt, később építettek rá házat, hogy Klárinak a férjével ne kelljen albérleteznie.

Büfét nyitott tavaly Vecsésen (édes és sós palacsintákkal, hamburgerrel), hétfőtől péntekig ezzel keresi a kenyerét. Titokban azt remélte, hogy az idén már nem is kell Budapesten lángost sütnie, ám ez az óhaja nem talált meghallgatásra. A túléléshez bizony kellenek a lángosok is, de a Duna-parti büfékocsi is csak azóta nyújt biztos megélhetést, amióta Klári gyermekeinek már saját keresetük van. Előtte a szülei segítségére szorult; a férjétől elvált, amikor a fia és a lánya hatéves volt.

Melegben és olajszagban lángost sütni nehéz munka, de ehhez is hozzá lehet szokni. Sőt Szikra Sándorné most már inkább akkor fázik, ha nincs elég meleg. Amikor szakácsként dolgozott, és kikerült a pultba, valósággal didergett: a köpenye alatt pulóvert hordott, a kolléganői kinevették. A szagok mindig is jobban zavarták. Nagyon szégyellte, amikor a buszon felkiáltottak mellette a gyerekek, hogy milyen jó pogácsa- vagy lángosillat van!

Ám megfeledkezik minden nehézségről, amikor a vendégek a lángosát dicsérik. Nem tudják, mitől ilyen finom, de nagyon ízlik nekik. És többé nem csalják meg: aki egyszer nála járt, lehetőleg nem is megy máshová. Vagy ha mégis, könnyen megbánja. Két fiatal nő mesélte, hogy egy balatoni lángososnál álltak sorban, és az előttük lévő vásárló közölte az eladóval: legyen szíves, tegyen még rá sajtot, mert a Rómain ő több sajtot szokott kapni. Ezek után a két nő is elment próbára tenni a Duna-parti büfékocsit.

Az árakat Klári eleinte nem kalkulálta ki. A Rákóczi téri piac mellett lakott, és látta, hogy ott tizenhét forint a lángos – adta hát ő is ugyanannyiért. Néhány hónap után azonban rájött, hogy ő kétszer akkora lángost ad, és persze az sem mindegy, hogy mit rak bele. Kénytelen volt felemelni az árakat, amiért morgolódtak ugyan a vevők, de nem maradtak el.

A Duna többször elöntötte már a bódéját, a 2006-os árvíz miatt majdnem csődbe ment. Két hétig bent állt a víz a büfékocsiban, a hűtőszekrénytől a sütőig mindent ki kellett dobni. Mindenből újat kellett vennie, de szerencsére állást kapott valahol, és nagy nehezen kievickélt a bajból.

Ha jön a hétvége, mindig nézi, hogy milyen az időjárás – még akkor is, ha tél van és éppen nem dolgozik. Igaz, akár januárban is kinyit, ha enyhe az idő. A vendégek úgy szoktak köszönni: látjuk, itt a tavasz, mert kinyitott a lángosos.

Nagyon szenvedett attól, hogy miközben a gyerekei felnőttek, ő a hétvégéken mindig dolgozott. (Amikor erről beszél, majdnem elsírja magát, de egy sietős mozdulattal letörli a könnycseppeket.) Most pedig itt a nyolc hónapos unokája, és nem szeretné, ha ő is nélküle cseperedne fel. S jó lenne utazni is: amióta 1992-ben vállalkozó lett, nem ment nyaralni. A vendégek gyakran meg is kérdezték: mikor megy már szabadságra?

Abbahagyná már Szikra Sándorné a lángossütést – valójában elkezdeni sem akarta –, de milyen lenne a Duna-part az ismerős büfékocsi nélkül? Éppen olyan, mint Klári: szomorú.

Szikra Sándorné megfeledkezik minden nehézségről, amikor a vendégek a lángosát dicsérik