Tökéletesek a város adottságai, a hegycsúcsok között megbúvó település kész kis északmediterrán ékszerdoboz, a szervezők pedig roppant ügyesen használják ki a rendelkezésre álló tereket. A versenyfilmeket bemutató, Fevi névre hallgató csarnok nézőterén mintegy négyezer filmrajongó fér el, de ami igazán lenyűgöző, az a városközpontban, a Piazza Grandén felállított óriásvászon és az ott elhelyezett mintegy nyolcezer szék. Na, itt aztán lehet gálavetítéseket tartani. Főleg, ha az időjárás is kegyes, azaz nem ered el az itt oly gyakori vendégként nyilvántartott eső. Ennek ismeretében már érthető, hogy miért is van tele a fesztiválbolt esőkabátokkal, esernyőkkel és gumipapucsokkal.

Ha megajándékozhatnánk valakit egy új élettel, vajon megtennénk-e?

A fizikai adottságokon túl a rendezvény új művészeti igazgatója, Olivier Pére leszerződtetése is komoly fegyvertény a svájci mustra dicsőséglistáján. A Cannes-nak is dolgozó szakember még az évek óta idejáró kritikusok szerint is „felrázta” a programot – ahogy a kollégák fogalmaztak, eddig nyugodtan el tudtak tölteni napi néhány órát a tóparti strandon, most viszont a vetítőkhöz vannak láncolva.

A locarnói címek között találunk jó néhánymagyar vonatkozásút is: az Arany Leopárd fődíjért versenyez például Fliegauf Benedek nagyköltségvetésű európai produkciója, a Womb (szabad fordításban: anyaméh, de nincs még hivatalos magyar címe) című műve. A többségi német koprodukciót a szakma már a berlini és a cannes-i versenybe is várta, de a Womb mindeddig a rejtélyes mód kimaradó fi lmek között maradt. Fliegauf Benedek ezt egyébként nem nagyon bánja, sőt úgy gondolja, hogy a Womb nem is igazán fesztiválfilm.

Pedig nagyon is az. Habár számos zsáner eszközeit használja, ízig-vérig szerzői filmről van szó. Már a történet kiindulópontja is felettébb izgalmas: egy fiatal nő (őt a Casino Royale című James Bond-filmből ismert Eva Green alakítja), miután balesetben elveszíti a szerelmét, újraszüli a férfi klónját. A szerelemmel és fájdalommal átitatott anya-fiú viszony folyamatosan változik, míg végül a kör bezárul. A mű érintőlegesen a klónozás társadalmi hatásainak problémakörét is feszegeti, a diszkrimináció kérdése így ebbe a bizarr szerelmi történetbe is markánsan beleivódik. Nagyon izgalmas felvetés, hogy ha lehetőségünk lenne valamelyik szerettünket megajándékozni egy új élet lehetőségével, vajon megtennénk-e.

A filozófiai kérdéseken túl a rideg képi világ az, ami beleég a szemlélő agyába: a Tejút című kísérleti mű hatása máig nem múlt el Fliegauf filmnyelvében, noha a dialógusok is fontosak. A rendező a korai műveit uraló beszélő fejeket, valamint a nagy totálokba menekült tejúti szótlanságot közös nevezőre hozta, és ezzel – nem is mellékesen –totálisan kilépett a magyar film hagyományaiból. Azaz a Womb nem pusztán a finanszírozás szempontjából nem magyar film (csak egészen kicsi részben az), de a szellemisége is nagyon távol áll tőlünk. Elvégre nem túl sok lételméleti sci-fit adtunk eddig a nagyvilágnak. Ami biztos, hogy Flie gauf Benedek nagyon tudja, mit akar, elképesztően fifikás művészi úton halad, ennek összes veszélyével. Rendkívül rizikós ugyanis másképp megnyilvánulni, mint ahogy azt a szakma elvárja. A direktor (és a produkció) sokat kockáztatott a Wombbal, de most bejönni látszanak a számítások. Az eddigi reakciók ugyanis pozitívak, így lehet, hogy Fliegauf lassan európai rendezővé érik.

Nem a Womb volt az egyetlen magyar vonatkozású versenyfi lm a még szombat estig zajló locarnói fesztiválon: a román Marian Crisan rendezte Morgen (Reggel) egy, a román–magyar határon lévő romániai faluban élő biztonsági őr története. A férfi, aki megszállott horgász, egy nap összeakad egy török férfival, aki épp a határőrök elől menekül. Elviszi magával a házába, és ahelyett, hogy rövid úton kirakná, megbarátkozik vele. Innentől egyre nehezebb lesz az élete, ugyanis elkezd felelősséget érezni a férfi iránt, aki mindenáron Németországba akar menni a családjához. Nem ez az első fi lm, amelyik Magyarország EU-tagsága nyomán a gazdagság és a remény világának bevehetetlen kapujaként mutatja hazánkat, illetve annak határát.

A Morgen nem rossz film, keveset vállal, de azt korrektül teljesíti, nem lép ki a két férfi viszonyrendszerének árnyékából, a rendező megelégszik az emberi történet elmesélésével. Ennél azonban sokkal erősebb mű volt a tavalyi velencei fesztiválon bemutatott, a szerb mester, Goran Paskaljevic rendezte Honeymoons, amely három párhuzamos történetet mesél el, és ezek egyik szála kulminál a magyar határon. Bizarr érzés látni magunkat ezekben a külföldi filmekben, mint a jobb világ kegyetlen kapuőreit, akik mindent megtesznek azért, hogy a jobb élet reményében érkező embereket visszafordítsák. Ráadásul olyan tökéletesen karikírozható a magyar ember, hogy az még egy józanító pofonnak sem utolsó. Minél többünknek látnunk kéne ezeket a műveket – reméljük, hogy lesz majd olyan forgalmazó, aki hasonlóképpen gondolkodik.

A locarnói versenyprogram svájci versenyműve, a Song of Love and Hate (A szerelem és a gyűlölet dala) sem mentes a magyar elemtől, ugyanis Katalin Gödrös rendezte. A svájci születésű, Németországban élő, ám a budapesti egyetemet is megjárt filmes is emberi kapcsolatokról mesél, és egy háttérben meghúzódó intrikusról, aki egy fi atal lány – őt pedig egy bizonyos Sarah Horvath alakít. Ezzel minden jót el is mondtunk a műről, nem csoda, hogy a nemzetközi filmkritikus társadalom úgy véli, a svájciak megmaradhatnának az óráknál és a csokoládénál. Csak rajtam mosolygott mindenki megértően, amikor beültem egy „hazai” alkotásra. Mégis, jó volt látni, hogy itt sem tökéletes minden.