Van, akinek nem való a politika
– Azért ez nem lehet véletlen. Ön is huszonnégy éves volt, amikor a Képzelt riportot 1973-ban bemutatta a Vígszínház.
– Kezdő voltam, felajzott a lehetőség, hogy színházban dolgozhatok, de okoskodtam, harcoltam, hősködtem,mindaddig, amíg rá nem jöttem, hogy ez a darab messze nem egy rockkoncertről szól. Ez Dérynek izgalmas, távoli, mondhatni egzotikus helyszín, szituáció volt, a nekünk kiismerhetetlen Amerika, valami, amibe jól becsomagolhatja mindazt, amit ő akkor el akart mondani. Nem érdekelte őt a rockzene, más zene se nagyon. Még elég közel volt ötvenhat, Déry bebörtönzése, majd szabadulása, a kétszázezer, vagy még több „disszidáló”, és ha lassan is, de valahogy kezdtem megérteni, hogy a Képzelt riport egyetlen dologról szólt: ha elmész innen, ezt viszed magaddal örökre. És tanultam színházul, bele is szerelmesedtem, nem ismúlik. Írtam a darabba tíz talán használható dalt, és bár a finálét azóta sem vagyok képes megszeretni, rá kellett jönnöm, hogy ez egy alkalmazott műfaj, vagyis tiszteletben kell tartani a dramaturgia követelményeit. Nagy iskola volt, és máig érvényes a diákigazolványom… De az összes darabom közül most még A padlást szeretem a legjobban.
– A kettő között eltelt tizenöt év ellenére rímel egymásra a két darab üzenete.
– A padlás létrejötte valódi csoda volt: egymástól elválaszthatatlan a zene és a szöveg (a próza is) minden egyes szótagja – ma sincs olyan szó vagy hangjegy a darabban, amelyet ne éreznék magaménak Dusánnal és Horváth Péterrel együtt. Az ilyesmit nem lehet előre tudni, nem is álmodtunk róla, hogy huszonkét év múlva még mindig zsúfolt házakkal megy, hogy egyedül a Vígszínházban eladnak rá több mint háromnegyedmillió jegyet.
– Mindkét darab az összetartozásról és az idetartozásról szól, arról, hogy „nekem itt van dolgom, nekem itt vannak álmaim”…
– Ha az a kérdés, miért is nem fogadtam el a „jobb helyekről” származó ajánlatokat, akkor a fenti idézet lehet a válasz. Hetvenben is, meg azóta is úgy gondoltam, ameddig szabad – maradok. Zenész lévén, aki csak ritkán és lassan ír szövegeket, rajongója vagyok a nyelvnek, a kortárs irodalmunknak – csak néha nem értem, miket beszélünk... Persze, szívesen megyek a világon bárhová, ahova hívnak, és boldogan dolgozom külföldön, de úgy látszik, nekem tényleg itt van dolgom. Idén, harminchat évvel az LGT turnéja után, először jártam újra Kaliforniában, és nem éreztem fájdalmat, amiért a sok hívó szó ellenére nem maradtam ott, sőt nem is hiszem, hogy komolyan megfordult volna a fejemben.
– Nyilván már azért sem, mert nem szeret unatkozni. Ott ugyanis elég kiszámítható minden, itthon pedig folyton kérdés: lesz-e pénz, paripa, fegyver a kultúra életben tartására, vagy minden új időszámítás új bizonytalanságot jelent az alkotóknak.
– Soha nem fogom megszokni, hogy ebben a szegény országban a művészet folyamatosan egyre hátrébb szorul, hogy hosszú évek óta romlik és gyengül minden esélye. Egyszerűen rossz nézni, hogy kitűnő művészek remek dolgokhoz még csak hozzá sem fognak, mert reménytelennek érzik a megvalósulást. Kicsit érzéketlenek vagyunk a saját kultúránkkal, művészeinkkel, kincseinkkel szemben, és csak azért mondom, hogy kicsit, mert gyáván mondom. Az igazság az, hogy nagyon. Mert nem arról van szó, hogy nem születnek jó művek, csak az a kérdés, eljutnak-e a címzettekhez. A közkinccsé tétel ugyanis nem az alkotók dolga.
–Másról sem beszéltünk eddig,mégis azt állítja, taszítja a politika.
–Nagyon is. Én nem gondolom, hogy elfogadható, de legalább őszinte a vallomás: nem olvasok újságot, nem nézek tévét annak ellenére, hogy tudom, valamennyire közszereplő vagyok. Nem való mindenkinek a napi politika, nekem biztos nem. Amikor önkéntesen (önkényesen) kikiáltottam a Magyar Dal Napját, a legnagyobb félelmem az volt, mi lesz, ha a politika segíteni akar… Azt gondoltam, hogy a mindent elárasztó importzene árnyékából legalább évente egy napra egy kis fényt koldulhatunk a saját értékeink megvilágításához. Hogy áldozzunk egy kis figyelmet a hagyományainknak – mert sokféle van – és a sok megszületett, de a közönség előtt szinte ismeretlen, hiába megírt új műnek, és az ezeket megalkotó új tehetségeknek. Egynapos ünnepre gondoltam, amely nekünk és rólunk szól, mi szervezzük, ahogy mondják, „alulról”.
– Az első Magyar Dal Napja a Szigeten volt, és kis híján eltűnt a Hajógyári-sziget a Dunában, annyian mentek el. Mégsem itt volt a folytatás.
– Örök hála és köszönet a szigeteseknek, mert nélkülük képtelenek lettünk volna összehozni. A tudásuk, tapasztalatuk és infrastruktúrájuk segítette színpadra az első bemutatkozást. De a Sziget Fesztivál augusztusban van, a Magyar Dal Napja pedig minden év szeptember második vasárnapja. Ezekben a koldusszegény időkben tavaly is összejött huszonöt rendezvény országszerte, idén se lesz kevesebb, és –most először –már fővárosa is lesz a programnak: Eger. Szeptember 12-én a magyar daloké lesz a főszerep. Ha csak egy napra is…
